Fel nem tett kérdések a magyar összefogásról
Fárasztó ez az egész. Fárasztó az „alapító főszerkesztő” természetesnek vett mindentudása, fárasztó az állandó kiabálás, az üzengetés, az exvegyesből népnemzetivé lett újhullámosok terhes okoskodása. Fárasztóak az új árokásók régi technikái.
Mi lesz az MKP törzsszavazóival? Vegyespárttá tesz a vegyespárt? Ki fogja fizetni a rezsit a pártszékházban? Hány elnökségi tagot kapjon a Most–Híd (tetszik vagy sem, nekem már így maradnak) és hányat az MKP? Közben mit csináljon az Összefogás? Megannyi tulajdonképpen marginális kérdés. A legfontosabbakat, sokszor szándékosan, rendre válasz nélkül hagyjuk, holott a logikai lánc nem különösebben bonyolult.
Csak az a baj, hogy ha felfejtjük a szemeket, hirtelen kiderül, kik járnak jól a folytonos hangulatkeltéssel. Kinek jó az, ha nincs egységes felvidéki magyar politika. A szlovákoknak nemzetstratégiai érdek, sértődött janicsárjaiknak pedig újabb néhány hónap szerver-előfizetés.
Tulajdonképpen egyetlenegy kérdést kell őszintén megválaszolnunk, a többi már megy magától. Akarjuk-e, hogy a lehető legtovább a lehető legnagyobb számban maradjon meg a magyar közösség a Felvidéken?
Ha nem zavar, hogy húsz év múlva a „Jó napotra!” „Dobrý deň!” érkezik majd a sarki boltban, akkor csak így tovább!
Sőt, ne is! Álljunk meg inkább! Tegyük, amit eddig! Üzengessünk egymásnak a Facebookon, rosszul világított, remegős házivideókban küldjük el egymást a jó édesbe, néha szervezzünk valami megemlékezést vagy tüntikét, aztán költözzünk ki szép csendben a temetőbe. Lúči sa tvoja rodina...(búcsúzik a családod).
Ám amennyiben nem szeretnénk, hogy nagyapánk házának zsolnai gazdája legyen, vagy szlovákul kelljen elnyögdécselni az orvosnál hajlott korunk minden baját, akkor bizony tenni kell valamit. És nemcsak a Facebookon!
Az egomán posztolgatás és álprofil-menedzselés nem elég. Az idő ugyanis ellenünk dolgozik. Matematika ez tulajdonképpen, semmi más. Ők sokan, mi kevesen. Oldódunk a többségben, ez valahol természetes. Legfeljebb lassítani lehet a rohanó idő szekerét. Azt azonban az elkerülhetetlennek tűnő kudarc árnyékában is meg kell próbálni!
Ha csak nem akarunk baszk vagy ír mintát választani, akkor világossá válik, hogy mindez nem megy parlamenti képviselet nélkül.
Látjuk, mire jutottunk azon kívül (vegyesék hol dilettáns, hol ostoba, hol meg ártó szándékú tevékenységét tegyük el későbbre). Nem nagy újdonság, a politikában muszáj alkut és kompromisszumot kötni. Hol nagyot, hol kicsit. A lényeg, hogy helyesen válasszuk meg az alku tárgyát, bár éppen ez az, ami nem ment nekünk az elmúlt harminc évben.
Őszintén, mit számít a felvidéki magyarság szempontjából, ki a rendőrfőkapitány vagy a különleges ügyészség vezetője?! Ha a kedves olvasó nem hisz nekem, kérem, álljon meg egy pillanatra, és próbálja felidézni e két tisztségviselő nevét! (Lučanský és Gašpar nem ér!) Az már sokkal fontosabb, kiből csinál a kormány járási elöljárót, kit ültet a kisebbségi kulturális alap élére, vagy melyik régióba küldi a beruházni vágyó multikat. Ilyen apróságokból (is) áll össze még tíz, száz vagy ezer év magyar jövő.
Megjöttünk! Akarjuk-e a magyar jövőt? Igen!
Kell ehhez parlamenti képviselet? Igen! Kellenek hozzá a Most–Híd-asok? Sajnos…
A nem meggyőződésből, hanem kínálkozó piaci rés alapján felépített vegyes ideológia talán az elmúlt harminc (ötven?) év legkártékonyabb eszméje volt. Fogyásunkban elévülhetetlen érdemeket szerzett az „o tom potom” fazonok demokráció-felfogása. Kétségtelen.
Sokan dühösek az MKP-ra is. Hiányzik egy keményebb, lokalistább, nemzetibb politika, a karakán kiállás. Nekem is!
De be kellett látnunk, ehhez egész egyszerűen nem vagyunk elegen. Az ilyen politikából (már) nem lesz, nem lehet parlament, és nem lesz lassítása a rohanó időnek. Dobó István oroszlános-nyulas analógiája 450 éve megállta a helyét Egerben, itt és most viszont nem működik!
Nem vagyunk elegen ahhoz, hogy ne törődjünk a vegyes házasságokban élő magyarokkal, a szlovák iskolába járókkal, a könnyebb utat választókkal. Őket is be kell csatornázni.
Ehhez viszont, tetszik, nem tetszik, kellenek a Most–Híd-as politikusok. Kényszerházasság ez, világos, de abból is születtek már jó dolgok. Sokan attól félnek, az „értesüléseink szerint” figurák pedig azt hazudják, vegyespárttá lesz az MKP is a Most–Híd halálos érintéséből, nem kiszúrva azt az ordító ellentmondást, hogy legkésőbb a szavazófülkében, de a választó dönti majd el, kiből lesz a parlamenti képviselő. Százezres MKP-tábor áll szemben egy nagyjából húszezres Most–Híd-assal, és mi attól félünk, leuralják az új pártot vegyesék?! Ha ez megtörténik, meg is érdemeljük…
A cikk végéhez közeledve egyetlen fontos kérdésre nem válaszoltunk még. El lehet-e engedni az Összefogást? Azt hiszem, nem!
Amennyiben a Most–Híd mellett azzal érveltünk, ha ötezer szavazót hoznak is, rájuk is szükségünk van, az Összefogásnak is jár ugyanez. Mondanám, hogy tehetséges politikusaik vannak, de e két minősítésből, tudniillik, hogy tehetségesek, illetve politikusok, legfeljebb az egyik igaz. Politikus ugyanis nem kommentel álprofilról, majd lelepleződve nem hallgat róla nagyokat. Politikus nem fenyegetőzik zárt ajtók mögött, majd ellenállásba ütközve nem trollkod szét sajtótájékoztatót. Politikus nem nevetteti ki magát azzal, hogy úgy szidja a „régi gárdát”, hogy annak alelnöke, minisztere, majd EP-képviselője is volt. Politikus ilyesmit nem csinál.
Az Összefogásnak mindegyik összejött, bűnökből és hibákból ugyanakkor nincs hiány egyik oldalon sem. A politika már csak ilyen.
A kialakult helyzetben az MKP-nak, a vegyespártnak és most már a magukat rendszerváltoztatónak képzelő, valójában éppen árkokat ásó Összefogásnak is megvan a maga felelőssége. Ezzel együtt mindhármuknak helye van a magyar összefogásban, a választó dolga, hogy válasszon köztük. Tudják, nomen est omen…
Megjelent a Magyar7 2021/7. számában.
