Ez itt még nem Japán!
Japánban, ebben a fejlett távol-keleti országban komoly hangsúlyt helyeznek az iskolai étkeztetésre is. Minden osztály a saját tantermében ebédel, oda viszik a kaját, ott osztják ki, nem kapkodják el, rászánnak annyi időt, amennyi kell. Beszélgetésekkel fűszerezett egyfajta közösségi tevékenység az iskolai ebéd, megszokott, kellemes környezetben.
Visszaemlékezve iskolás éveimre, ez közel sem így volt. Mind az alapiskolában, mind a gimnáziumban az alagsor pincéjében volt a konyha és az étterem is, közvetlenül a szenespince szomszédságában. Az állandó félhomály izgalmas volt, a kis pince ablakokon át alig szűrődött be a fény, szinte nem is láttuk, mit eszünk. Másnap keveredett az éterben az előző napi menü szaga. Csak akkor változott meg mindkét iskolában a helyzet hozzáépítéssel, amikor már kijártam az alapsulit, a gimnáziumban pedig az érettségi után. Peches voltam, mert a fűtés korszerűsítésére, az átállásra kályha fűtésről központira is csak akkor került sor.
Nálunk viszont még nincs Japán, és egy nagy rohanás az iskolai ebédelés! Nem csodálkozom, hogy az unokáink ki is szálltak belőle! Több tízóraival, otthoni főzéssel oldják meg a szülők a étkeztetésüket. Sajnos, az iskolában több osztály vonul le egyszerre a menzára, hosszú sorban állás után kapják meg tálcán az egytálételt, mivel a leves már nem fér bele a szűkre szabott ebédidőbe, meg ki is lötyögne a tálcára.
Mindig csodálkoztam az óvodából iskolába kerülő kiselsősökön, hogy az óvodai kiszolgálást követően miként tudnak szeptembertől rögtön egyensúlyozni a hatalmas tálcákkal, a színültig megszedett levessel, melyek mögül talán ki se látszanak. A nagyobbak esetében nagy a rohanás, hogy ebéd után a hatodik vagy a hetedik órára elérjenek a tantermekbe. Néhányan még az utolsó falatokat nyelik az osztályba érve, ahol már szigorú tekintettel várja őket a tanár. Az ebéd tehát nem egy nyugodt, beszélgetős közösségi tevékenység napjaink iskolájában, hanem legtöbb esetben kapkodó rohanássá silányul. A gyorsbüfés életben felnőttként aztán ezt a „lendületet” viszik tovább a munkahelyekre, amikor a félórás ebédszünetbe bele kell férnie a büfébe jutásnak és a sorbanállásnak is. Nem csoda, hogy az étel elfogyasztása már kint, az utcán történik, visszafelé menet a munkahelyre. Ma már megszokott látvány az utcákon a gyorséttermi kaja és kávé rohanó fogyasztása a szabadban. A gyermekkori iskolai szocializációnak ez a káros formája végigkísér az egész életen, esetleg csak nyugdijaskorban módosul.
Japánban arra is van idő, hogy a közösen elfogyasztott ebéd után összepakoljanak, és tanítás után pedig együtt gondosan kitakarítsák az osztálytermüket, megtakarítva ezzel az iskolai takarító személyzet munkáját. Nekik köszönhetően tiszta iskola várja őket másnap. Mifelénk könyörögni kell a diákoknak, hogy az utolsó tanítási óra után mindenki tegye fel a székét az asztalra, hogy felmosás közben könnyebben hozzáférhetővé váljon a takarító néninek a padsorok alatti terület.
Az iskolai takarítás és rendszeretet a kis japánokban berögződik gyerekkorukban, és hatást gyakorol felnőtt korban is! Emlékezzünk csak a labdarúgó világbajnokságon Japán meccseire! A mérkőzés lefújása után a szurkolók nem rohantak kifelé a stadionból vagy a büfék irányába, hanem a szektorban maradva összegyűjtik a saját maguk által produkált szemetet - papírpoharakat, ételtálcákat, papírtörlőket, tökmag- és szotyihéjat, zsákba gyűjtik, és csak ezután indulnak el a kijáratok irányába, rendet hagyva maguk után. Hiába, amit az ember gyerekkorában a viselkedésben megtanul, azt felnőttkorában se felejti. Az európai ember csodálkozik, jót mulat a stadionban és a képernyők előtt ezen a tevékenységen, melynek alapja az iskolai években berögződött szokás, a beléjük ivódott rendszeretet, fegyelem.
De vissza a japán iskolába, ahol a délutánokat is szívesen töltik el a gyerekek. Várnak rájuk a különböző szabadidős foglalkozások! Ha sportolni akarnak vagy művelődni, nincs szükség a szülőknek átszállítani őket egy másik intézménybe, az iskola biztosítja számukra ezt a fajta mozgásteret.
Bizonyára ki van találva a pedagógusok többlet munkájához szükséges anyagi fedezet biztosítása is, vagy váltó tanárokkal oldják meg a délutánokat, futja a rendelkezésre álló bérkeretből. Nálunk nem ritka, hogy a tanítási órák és a különböző iskolán kívüli foglalkozások után a gyereknek még otthon is tanulnia kell a következő napra, mivel felmérők és feletetések sora vár rá másnap az iskolában, készülni kell. Aztán holtfáradtan beesnek az ágyukba, másnap pedig folytatódik a mókuskerék.
Nem tudom, Japánban hogy van, de a mi tájainkon figyelemre méltó sport teljesítménynek számít az iskolatáska cipelés is. Érdekes megfigyelni, hogy az alsó tagozaton, már kiselsős korban is nehezebbek az iskolatáskák, mint a felsősöknek - több tankönyv, munkafüzet esik egy tantárgyra, egyéb iskolai tanszerek, tolltartó.
Nagy kár, hogy ennyire messze van tőlünk Japán, lenne mit lelesni, főleg a közösségi élet szervezésében.
