Értelmiségi harcállások
Mozgalmas egy hétvége, az apropót az elillant 30 évünk kínálja, a díszletet a Dunakanyar adja, és a témát saját sorsunk mellett a közélet és a politika szolgáltatja. Mint mindig, amióta öt szép és izgalmas pozsonyi egyetemi évünk véget ért. Vannak az életnek olyan adományai, amelyeket nem észrevenni felelőtlenség, nem megélni tékozlás lenne. Nekünk ilyen ajándék ez a barátság – az önzetlenül, bizalommal, törődőn és szeretettel megélt ragaszkodásunk, időről időre átélve a találkozás örömét, néha csendes lelkizéssel, máskor viharos vitával.
Színes a társaság, nagyon különböző utakon járunk: a polgármester, akinek az erkölcs nem szólam és a közösségéért érzett felelőssége nem ér véget a falutáblánál; a pap, aki sokunknak erős kapaszkodója, mert mindig tudja a jó mondatot, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek; a tanár, akinek nem a kreditek hajszolása a hivatása, hanem a gyerekek szeretete és sikerélménye; vagy épp másik pedagógusunk, aki a gyerekekbe a néptánc és a színjátszás szeretetét is oltja; a menedzser, akinek erős hite a támasza, és még a kíméletlen tempójú versenyszféra sem tudja megtörni az igazságérzetét; a fordító, aki új életformát választva mély meggyőződéssel hiszi, hogy a nyugati világ békétlenségére kelet nyugalma adhat választ; a digitális világ értője viszont épp nyugatra indul a jobb élet és szabad világ vágyával; a szóvivő, aki a honi politika néha izgalmas, máskor vad világát átlátva teljes elhivatottsággal teszi a dolgát; és van, aki munkahely nyomasztó kényszere nélkül él, mégis elképesztő pallérozottsággal érvel meggyőződése mellett.
Marketingszakemberek valószínűleg fókuszcsoportoként tekintenének ránk, ahol jól mérhető a dolgok állása. Általában béke is van köztünk, amíg elő nem kerül a libsi-konzi szembenállás, a szokásos megosztó témákkal, mint a genderkérdés, a háború, a migránspolitika, az Orbán- vagy Fico-kormány, az EU…
A legtöbbször hangerővel, indulatokkal védjük az igazunkat, győzködjük egymást, persze eredménytelenül, de legalább harag nélkül. Csak egyben nincs soha vitánk, a felvidéki magyarok érdeke mindenekelőtt van!
Ahogy mindig, most is hajnalba nyúló beszélgetéssel, jó bor mellett oldjuk az élet kis és nagy dolgait, keresve a válaszokat a közösségként hol rontottuk el nehezen megválaszolható kérdésére is.
A hajnal kulcsszavai már az alázat- önhittség és elkötelezettség-önfeladás, de hamar rájövünk, nincs értelme a közösség és az egyének felelősségét firtatni, netán felmentést adni. A közéletünk iránti közönynek és a magyar politikumtól való elfordulásnak az okait kellene felfejteni, ezt a viszonyulást megfordítani, mert a negatív lelkiállapottól rövid az út az önfeladásig.
Nehéz eldönteni, melyik nézet okoz több kárt, ha elfogadjuk a politikum mindenhatóságát vagy ha démonizáljuk, mert jelenleg itt tartunk: mindent a politika prizmáján keresztül nézünk, sikert, kudarcot ezzel mérünk, ami egyrészt érthető, hiszen az érdekérvényesítés a fő feladata, mégis beszűkült látásmód, ha mindent a politika számlájára írunk. A magyar jövő alakításában legalább olyan kulcsszerepet kellene vállalnia a felvidéki magyar értelmiségnek, mint a Gubík László vezette Magyar Szövetségnek.
Csakhogy még abban sem könnyű megegyeznünk, ki az értelmiségi? Az az egyetemi oktató, aki a jövő magyar pedagógusait tanítja, de a saját vezetéknevét csak -ovával, keresztnevét meg szlovákul hajlandó leírni, vagy netán az is, aki egy kis faluban, diploma nélkül, ám megszállottan szervezi a magyar kultúrát? Morális tartás, kiállás, felvállalás – nem túlzó nagyszavak, kisebbségi közegben pláne nem, az értelmiségi felelősségvállalás erős magyar nemzettudat nélkül nem megy.
Szó mi szó, furcsa egy helyzetbe kerültünk: az értelmiség, követve a politika korábbi szabásmintáját, továbbra is ideológiai árkokban érzi jól magát, harctere a közösségi média, ahol kíméletlenül lehet egymásra lőni, miközben a magyar párt megpróbál integráló erőként fellépni, kínosan kerülve a konzervatív-liberális törésvonalakat, önmagára nézve is veszélyesen semleges álláspontot képviselve a megosztó témákban, és keresve a közös nevezőt a különbözőségekben is. Az értelmiség meg képtelen leszámolni a megosztottság ódiumával.
A napokban a Kult Minor vezetőjének megválasztása ügyében láthattuk, a hatalom milyen cinikus tud lenni, ha dolgainkról van szó, mert a régi beidegződések tovább élnek. A Magyar Szövetség tette a dolgát, az arcátlan eljárásra a főügyészségen keres jogorvoslatot. Az értelmiség – kulturális és civil szervezeteink, megannyi polgári társulásunk, amelyeknek léte függ a KKA-tól – hallgat. Nem tiltakozik, most nem vonul utcára, csak némán végignézi a minisztérium gátlástalanságát.
Eszembe jutnak a ’90-es évek, amikor ugyanígy megvolt az ideológiai szembenállás, de még volt közösségi életösztön. Értelmiségi fórumok voltak, ahol konzervatív és liberális leült egy asztalhoz, hogy megoldásokat keressen, mert a legvehemensebb gyűlölködők is tudták, párbeszéd nélkül nem jutunk előbbre, és a magyar politika is erőtlen értelmiségi háttér nélkül.
A mi kis baráti körünk már megtanulta az ideológiai ellentéteket kezelni, csak reméljük, mások is, egyre többen felismerik a párbeszéd kényszerét. Az idő ugyanis nem nekünk dolgozik.
Megjelent a Magyar7 2025/31. számában.
