Én, a takarítónő
Rászolgáltam erre a státusra, ugyanis nem bírtam nézni, hogy az idén januárban átadott kukatárolónkat kezdetben óriási rendetlenség uralta. Nem mindig a lakótársak hanyagsága okozta ezt, hanem inkább a tároló építészeti paraméterei voltak ludasok a dologban.
Egy szeméttárolónak levegősnek, huzatosnak kell lennie, hogy a benne tartott hulladék ne érlelődjék, akárha csak néhány naposak is az elszállítási ciklusok. A tároló oldalfalai hálószerűek, csak a tetőszerkezet masszív, érthető módon, hogy ne juthasson be az esővíz. Annál levegősebb a betontalapzatba épített oszlopszerkezet által behatárolt belső terület. Az építmény alját körbe-körbe vascsövek alkotják, amelyekre a talapzattól számítva kb. 15 centiméter magasságban erősítették rá a dróthálós oldalakat. Maga az objektum szilárdan áll a talpán, aligha bírna elbánni vele az oly erős pozsonyhidegkúti szél. Egyetlen hátránya azonban nagyon gyorsan megmutatkozott: az építmény köré kialakított „kiskert”, amelyhez földet is hozattunk. Ez pedig kezdettől fogva bosszúságot okoz. Ha száraz az idő, akkor a földhalmaz tetejéről a felső réteg földet befújja a szél a tároló belsejébe, ezzel együtt letört száraz ágakat, leveleket juttat a lábunk alá az alulsó szabad, jó arasznyi résen át. Most, ősszel – hiszen ez természetes – kimondottan sok a nem kívánt megsárgult levél a kukák körül és a szemétlerakó szabadon maradt közepén.
Ilyen esetekben nem szoktam arra várni, hogy a sült galamb a számba repüljön, hanem fogom a seprűt, lapátot, és összetakarítom a szemetet. A lakótársak (52 lakás van a toronyházunkban) többször is „rajtakaptak”, ahogy a tárolóban és környékén serénykedem. Nem is csoda, hiszen kb. kéthetenként sepregetek itt, esetenként gyakrabban is.
De mivel most éppen a lakásomat festtetem, elfoglaltabb vagyok, ezért a múlt szombaton esedékes takarítást a lerakóban kihagytam. Bevásárolni is csak szombat délután tudtam elmenni, mert a festőmester a pénteken elkezdett munkát szombaton délelőtt fejezte be. A vásárlásból hazafelé jövet két lakótárs is figyelmeztetett, hogy eléggé összegyűlt a szemét a kukák körül, ki kellene takarítani. Jót nevettem, mert nekem ez nagyon viccesnek tűnt. És mondtam, hogy ők is bármikor kitakaríthatnak. „De nem te vagy a takarító? Hiszen mindig te hozod rendbe a kis helyiséget!” – kérdezték. Elmagyaráztam nekik, hogy én önszántamból takarítok, és ezt bárki más is megteheti.
Másnap, vagyis vasárnap egy következő szomszéd, aki látta, hogy a kukák felé tartok, hónom alatt a seprűvel, egyenesen megkérdezte, mit kapok a kukatároló takarításáért. Azt feleltem: jó érzést.
„De mennyi pénzt?” – pontosított, mert úgy gondolta, nem értem a kérdést.
„Semennyit,” – feleltem most már az ő számára is érthetően, – „magáért a tisztaságért takarítok, és önként, saját akaratomból.”
„Akkor nem vagy normális!” – mondta fölényeskedve. – „Ki az az ember manapság, aki ilyet tesz?”
„Mint látod, én.”
„Hát, én biztos nem takarítanék mások után!”
Erre már nem feleltem semmit, csak folytattam utamat, és magamban mondtam: Persze, te nem, de én igen, és takarítok utánad is.
