Emberség és állatság
A bajban ismerszik meg a jóbarát. Meg az ellenség is. Figyelve a száj- és körömfájás körül történteket, az ember nem tud szabadulni a gondolattól, hogy a szlovák állam ezúttal is a felvidéki magyarok rovására próbálta (próbálja, mert a járvány vége még odébb van) megvédeni a szlovák állam érdekeit. Mint Robert Fico miniszterelnök leplezetlenül el is mondta: a négy csallóközi gócpontot jelentő községben az állatok lemészárlásával megvédték az ország többi részét.
„Egy hét telt el a száj- és körömfájás elleni harc kezdetétől, amely a szlovák állam nemzeti érdekeit és az élelmiszerellátás biztonságát veszélyezteti a mezőgazdaság terén” – nyilatkozta március 28-án Robert Fico. A „nemzeti érdek” természetesen akceptálható, de kérdés, fel lehet-e egy-egy régió boldogulását áldozni? Pláne, ha a nagy szavak a felkészületlenséget, a késlekedést és a könnyebb, „egyszerűbb” megoldás durvaságát próbálják mentegetni. Aztán Brüsszelre mutogatni, hogy mekkora dicséretet mondtak onnan. Talán túlzóak voltak az egyébként elkeseredett hangok, amelyek a felvidéki magyarságnak a háború utáni deportálásával hozták párhuzamba az állatok tömeges lemészárlását. Az analógia azonban nem ördögtől való, hiszen a kulcsfogalom mindkét esetben a nemzeti érdek volt.
Ennél alibistább csak Richard Takáč mezőgazdasági miniszter nyilatkozata volt, aki több alkalommal is Brüsszel köpönyege mögé bújva védte a mundér becsületét. Szerinte a szlovák hatóságok az Európai Unió előírásainak megfelelően léptek fel a soha nem tapasztalt brutalitással. A miniszter úr ugyanakkor a sánta kutya szerepét játszotta, hiszen tudnivaló, hogy az Európai Unió direktívái között nem szerepel kötelező előírásként az egészséges állatállomány kiirtása.
Ez a módszer az EU előírásaiban csak végső lehetőségként fordul elő. Magyarán: ha akarom vallás, ha akarom nemzetiség. A szokásos kétkulacsos viselkedés kirívó példája. Egyszer a szuverenitásunkat védjük az EU ellenében, máskor a háta mögé bújunk.
Aztán nem lehetett csodálkozni, hogy a közösség(romboló)i oldalakat elárasztották a botcsinálta „szakértők” véleményei, ki-ki a saját politikai ízlését tolva képbe. Az elmúlt napokban az egy négyzetkilométerre eső legtöbb állatorvos, járványügyi szakértő valószínűleg Szlovákiában fordult elő. Nem hiányoztak az összeesküvés-elméletek sem, hogy ugye nem véletlen, hol ütötte fel fejét a kórság: hogy hogy nem, valamilyen „véletlen” folytán éppen a két „renitens” ország, Magyarország és Szlovákia határán. Ráadásul öt-hat évtized után.
Néhány sajtótermék politikai hangulatkeltését, azt ne mondjam, hienizmusát is megtapasztalhattuk. Az egyik felvidéki magyar portál ezt a súlyos tragédiát is arra használta fel, hogy – ki tudja, milyen okból – a Magyar Szövetséget igyekezett lejáratni, annak politikusait gyanúsítgatta nemtörődömséggel és tehetetlenséggel. Ilyenkor az ember joggal várná el, hogy mindenki visszafogja magát, és nem az áskálódást tartja a legfontosabb feladatának.
Olyan ez, mint amikor a háztűznél, mielőtt odaérnének a tűzoltók, mindenki vödörre kap, de akad olyan szomszéd, aki leszólja a többieket, hogy miért húszliteres a vödör és nem ötven. Nem tudom, hogyan képzelte volna a Körkép szerkesztője a Magyar Szövetség szerepét a bajban? Ha csak úgy nem, hogy a pártelnök virágcsokrokkal szaladozott volna a kormánypártok irodáiba.
Mivel a Magyar Szövetségnek – parlamenten kívüli pártként – nincsenek olyan korlátlan lehetőségei, mint a kormányzó hatalomnak, annyit tudott tenni, amennyit megtett. Nyilatkozott, felszólította az illetékeseket, hogy találjanak emberibb megoldást a járvány kezelésére. Öldöklés helyett szigorú karantént, ahogy a gazdák is javasolták és vállalták volna. De gyakorlati segítséggel is beszállt a küzdelembe, amikor például Magyarországról hozott fertőtlenítő anyagot, amiből kevés volt.
Elsősorban a kisebb gazdák számára. Mert félreértés ne essék, és senki nem tartaná méltányosnak, hogy szembeállítsuk a nagy farmok veszteségeit a „szegény ember tehénkéjét” tartó családok tragédiájával, de emberileg talán a kisember fájdalma a szívszorítóbb ebben az átkozott történetben. Mert egy nagyvállalkozás esetében elsősorban az anyagi kár jut mindenki eszébe, a hivatal a több tízmilliós kárt számolgatja, ám a kisember kecskéje, juha, tehene érzelmi töltettel is bír.
Egy nagy farmon, ahol évtizedek munkája és befektetése ment semmibe, ráadásul több tucatnyi ember (és család) megélhetése dőlt be napok alatt, nehéz lesz kiszámolni a tényleges kárt. A minisztériumokban már kalkulálnak, ki hányadát fogja állni a kárnak, az elmaradt bérköltségnek az árát (mennyivel száll be az Unió, ami majd egyszer meg is érkezik), de hogy utána mi lesz, azt ma még senki sem tudja. Mert ami a Csallóközben történt, azt nem lehet pénzben kifejezni. (Lapzártánk előtt jött a hír, hogy már a Malackai járásra is átterjedt a betegség.) Az pedig, hogy éppen a magyar–szlovák határ két oldalán ütötte fel a fejét a kór, akár a véletlen műve is lehetett…
Megjelent a Magyar7 2025/13.számában.
