2021. december 3., 08:08

Emberek a számok mögött

Az az igazság, hogy Igor Matovič pénzügyminiszterként sincs könnyű helyzetben.

mató
Fotó: TASR

Az államkassza finoman szólva nem repedezik a telítettségtől, ráadásul a kormány reformjai (egészségügyi, oktatásügyi, igazságügyi) sem keltik bennünk azt a reményt, hogy frappánsan, fájdalom nélkül, szakszerűen elkészülnek, méghozzá időben. Márpedig ezek nélkül az Európai Uniótól várt sok milliárd euróra keresztet vethet a pénzügyi kormányzat.

Az ellenzék a kormány sarkát tapossa: terítsen be pénzzel minden ágazatot, amelyet a járvány és a lezárás a padlóra küldött, fizessen mindent és mindenkit. Mintha Svájcban élnénk, de legalábbis Ausztriában.

Vegyünk egy témát, ahol leginkább szorít a cipő. A jelenlegi ellenzék megpróbálja lerázni magáról a felelősséget az egészségügyben előállt helyzetért. A recept könnyű: meg kell fizetni az orvosokat, nővéreket, hogy ne hagyják el a pályát. Van összehasonlítási alap is. Magyarország, Csehország és Lengyelország példája, ahol jelentős (Magyarországon, dacára annak, hogy „Orbánék mindent ellopnak”, példátlanul magas) béremelések voltak, ezt a modellt egyszerű lenne lemásolni. Hacsak. Hacsak nem árnyékolná be ezt az egészet az a tény, hogy az egészségügy pénzügyi cápák (biztosítóknak nevezzük őket) foglya, s az előző kormányok is inkább elkótyavetyélték a kórházakat, mintsem fejlesztették volna. A szlovák egészségügy olyan, mint egy lyukas zsák, napjainkban mégis úgy kellene teljesítenie, mintha bőségszaru lenne.

Nem csoda, hogy Matovič kapkod, keresgél, vagdalkozik. És meggondolatlanul ötletel.

A társadalom egy részét felháborító adóreformja például eklatáns példája annak, hogyan nem szabad valamihez nyúlni. Vagy ha már hozzányúl, előbb nézzen körül, és aztán csináljon „forradalmat”, mert ellenkező esetben ellenforradalom lesz belőle.

Adott az alaphelyzet: Szlovákiában kétmillió ember dolgozik, akik 16 milliárd eurónyi adót fizetnek be évente az államkasszába.

És itt van az a 400 ezer (lehet, hogy csak 300 ezer) magánvállalkozó, akik mindössze 0,8 milliárd eurót dobnak be a közösbe. Matovič szerint a megoldás végtelenül egyszerű: adóztassuk meg őket, és fizessenek annyit, mint a munkáltatók a munkavállalóik után.

Se kedvem, se türelmem a számokkal zsonglőrködni, de egy összehasonlítást idemásolnék a Trend c. gazdasági lapból. Míg Magyarországon egy kisvállalkozó évi 30 ezer eurós bevételéből 1649 eurót, Csehországban 2588 eurót, Szlovákiában 3843 eurót fizet évente adóként. Matovič forradalmi reformja után a szlovákiai összeg 8700 euróra emelkedne, több mint ötszörösére a magyarországinak. Az összehasonlítás magáért beszél.

Persze az összeg csak példa, hiszen ki keres nálunk havi 2500 eurót?

Talán ez az összeg vezeti félre a pénzügyminisztert, akinek halvány gőze sincs róla, kik is tartoznak ebbe a kategóriába, amelyet röviden SZČO-ként (samostatne zárobkovo činná osoba) ismerünk. A kereskedelmi tévéadók sztárjai és a rengeteg üresfejű celeb mellett (akik valóban pofátlanul sokat keresnek) bizony ide tartoznak az építkezésen dolgozó kőművesek, ácsok, de a fodrászok, a pékek, a pincérek és ki tudja, hányféle szakma kis fizetésű szakmunkásai is, akik csak álmodni mernek ilyen összegekről. Lehet, hogy Matovič csak a jéghegy csúcsát, a celebek rongyrázását látja?

De nem is ez a lényeg. Ezeknek az egyszemélyes kisvállalkozóknak a zöme „önfoglalkoztató”. Magyarán: kényszervállalkozó, aki magát tartja el, az államnak semmi gondja vele.

Ennek fejében nincs joga egy sor kedvezményre, amely az alkalmazottaknak automatikusan jár a munkáltatótól. A legdurvább helyzet azonban akkor áll elő, amikor a nyugdíj előtt szembesül vele, mennyivel lett megrövidítve. Mivel a szociális biztosítónak és az egészségügynek a többség a minimumot fizeti, s igyekszik keveset adózni, a nyugdíj összegének kiszámításakor derül ki, hogy míg a többség például egy „bérpontot” visz magával (a jól keresők akár a többszörösét), ezek az emberek mondjuk 0,25 pontot. Egyszerűsítve: a ledolgozott évek száma mellett ez az egyik szorzó. Ezért lesz nyomorult a nyugdíjuk.

A kétezres évek elejétől harapózott el nálunk is az a szokás, hogy a munkáltatók az adóterhek csökkentése miatt szélnek eresztették az alkalmazottak többségét.

Ez a több százezer ember tehát nem önszántából, kitörő örömmel kezdett el vállalkozni, hanem kényszerből. Ez a gyakorlat (amelyet évekig támadtak is, de napjainkra elült a vita ekörül) aztán szépen megmaradt. És most a pénzügyminiszter is meg akarja büntetni az öneltartók tömegét valami hamis szolidaritási jelszóval. Remélhetően a kormányban akad néhány józan ember, aki felismeri, hogy ez mekkora igazságtalanság lenne, ha már nem lehet visszacsinálni ezt a torz állapotot.

Megjelent a Magyar7 2021/48. számában.

Megosztás
Címkék