Elzúgtak forradalmaink
Novemberi fagyos esték. Hóhullásban álldogálás. Kulcsok csörgetése. Arcunkra pírt varázsolt a hideg, de a nagykabát alatt mégis melegünk volt. Sokat álltunk, sokat fáztunk. Hittünk. Akartunk. Egy szebb új világot. Észre sem vettük és pár nap alatt megdöntöttük a rendszert. Te jó ég, hisz ez már történelem!
Magyar diákbálban roptuk a táncot. Semmit sem tudtunk még arról, hogy eközben Prágában gumibotok táncoltak az ottani diákok hátán… Hajnalra, másnapra kiderült. Alig vártuk a hétfő reggelt. Hiába mondták szüleink, semmiben se vegyünk részt. Mintha csak ők is sejtették volna, mi készül. Tanulás helyett tüntettünk. Miközben azzal fenyegettek, kicsapnak mindenkit az egyetemről, aki az utcára vonul. Mégis szinte egy szálig ott voltunk. Nem féltünk. Fiatalok voltunk és mertünk. Mást akartunk. Szabadságot.
Jó volt egyetemistának lenni 1989 novemberében. Érezni, hogy a több tíz- vagy százeres tömeg a tereken, a hóhullásban ugyanazt akarja. Egy emberibb világot. Kegyelmi állapotnak is nevezhetném. Mintha mindenki mindenkit szeretett volna. A legjobb szó talán az eufória. És néhány hétig magyarnak is jó volt lenni. Felszabadultan mertünk hahotázni a pozsonyi utcákon. Mint soha előtte és soha utána…
Nem ilyen lovat akartunk. Elég hamar rájöttünk. Hogy voltak, akik a diákság hátán másztak fel a hatalomba. November végén még pártkönyveikkel takarták el arcukat, hogy ne is lássák, mi történik a tereken… Aztán pár hónap múlva már jutott nekik magas pozíció, akár bársonyszék is.
Vad idők jöttek. Évfolyamtársaink rendszerváltó demokratákból hirtelen nacionalistákba váltottak, pár hónap múlva meg már liberálisnak hitték magukat. Kemény szócsatákat vívtunk. Kaptunk tőlük sok hideget és meleget. Bántást is bőséggel. Magyarságunkért.
Ez ment a nagypolitikában is. Elegánsnak csöppet sem mondható módszerekkel. De hát aki egyszer megízlelte a hatalmat, az élni is akart vele… Nem számított senki és semmi.
A többpártrendszer meghozta a szabadságot és a pénz mindent elsöprő hatalmát. Megérkezett a piacgazdaság... Mindenki egyenlő lett, de azért voltak, akik egyenlőbbek.
Akiknek sokkal több csorgott a zsebébe. Nem is mindig tisztességes úton. Nekik kevésbé fájt a hirtelen jött áremelkedés. Mi meg azt vettük észre, hogy heti száz koronából már nem tudunk kijönni… Miközben szüleink attól rettegtek, mikor válnak munkanélkülivé. Mert ezt is meghozta az új rendszer.
November van megint. Undok, esős idő. Az akkori diákság mára az ötödik ikszet tapossa. Van, aki vállalkozik, mások alkalmazottként keresik a mindennapit. Egyeseknek jól felvitte az Isten a dolgát, mások hónapról hónapra élnek. Többen már nincsenek is közöttünk…
Közben felnőttek az új generációk. Ifjú titánok. A digitális nemzedék. Akiket néha nehezen értünk. Nincs bennük semmi alázat. Úgy szocializálódtak, hogy a célokért, a pénzért mindent meg kell tenni. Nem számít a másik ember. Le lehet tiporni.
Én vagyok itt, nekem jár. És kész. Már nem kell jó tanács, csak legyintenek egy-egy intelmünkre. Ők már nagyon tudnak mindent. Mi neveltük őket ilyenné vagy a rendszer? Ez is a bársonyos öröksége?
