Elveszve és visszatalálva
Százezrekkel együtt bandukoltam felfele a nyeregbe. Igazi tömegnyomorban, amikor szinte még azt is meg kellett gondolni, hova lép az ember. Vigyáztunk a másikra. Miközben igyekeztünk tartani a ritmust a zarándokcsoporttal. Ez volt a legnehezebb.
Már-már lehetetlen küldetés. De valahogy mégiscsak felértünk. A nyakba, fejre kötött halványkék kendő segített az eligazodásban. Meg a szikrázó napsütés is, amiben nem nagyon reménykedtünk… Gyenge esőt jeleztek előre. Helyette káprázatos időt kaptunk.
Szóval felértünk. Nehéz volt már szabad helyeket találni, tömve volt a domboldal. De valahogy sikerült. Megkértem egy számomra ismeretlen hölgyet – habár ezen a szent helyen mindenki mindenkinek ismerőse –, hogy vigyázzon addig a mellényemre, amíg a hosszú szentmise előtt elugrom oda, ahová a király is gyalog jár… Leraktam a földre, egy pillantást vetettem a hozzánk legközelebb lévő zászlóra, hogy legyen tájékozódási pontom és célba vettem az illemhelyet. Szépen kivártam a soromat, vagy húsz percet. Örültem, hogy víz és szappan is akad, így aztán nemcsak tiszta szívvel, de tiszta kézzel is indulhattam vissza a helyemre.
Jobban mondva mentem volna én, ha láttam volna a zászlót. Azt a zászlót, amire Tiszafüred volt írva. Mert volt ott mindenhonnét való, csak éppen az nem, amit kerestem. Kétségbeesve járkáltam fel s alá, kis híján pánikba estem. Közben elkezdődött a mise, beálltam hát az emberek közé. Egy kicsit elveszettnek éreztem magam.
Gondolatban már sajnáltam a kis mellényt, ami évek óta „hű társam”. A mise végén majd széttapossa a lezúduló tömeg. Ilyenek jártak a fejemben. Szerencsére nem sokáig. Mert aztán az jutott eszembe, talán ennek így kell lennie, itt kell maradnia ezen a szent helyen. Úgy látszik, ezt az áldozatot meg kell hoznom. Az tudtam, hogy zarándoktársaimat majd a hármasoltárnál megtalálom, de a mellénykét sajnáltam kicsit. Meg persze magamat is. Hogy lehettem ennyire meggondolatlan, hogy csak úgy letettem a földre…
Közben teltek a percek, már az evangéliumot olvasták. Körbenéztem, ahogy ott ültem a sok ismeretlen ember között. S megszállt valami isteni nyugalom.
Amikor Székely János püspök megkezdte a prédikációját, már-már eufórikus állapotba kerültem. Nagyot kortyoltam a kulacsomból, de nem csak vizet ittam, hanem az ő szavait is. Ha valaki szívhez szólóan tud beszélni, akkor ő igazán…
Lélekbalzsamként ható gondolatainak meg is lett az eredménye. Hirtelen bízni kezdtem abban, hogy meglesz a mellény és visszatalálok a többiekhez.
A szentmise végéhez közeledve megindultam lefelé a lejtőn. A szó szoros értelmében. Áldoztatásra induló papok mellett haladtam el, akiknek cserkészek biztosítottak szabad utat. Mert valami azt súgta, egy szinttel alacsonyabban és kicsit az oltártól jobbra „tanyázhattunk le”.
Ahogy lejjebb érve nézelődtem, egyszercsak szemem elé került egy zászló, ami félbe volt hajtva és a Füred szót véltem rajta felfedezni.
Ez az, mondtam magamban és célba vettem. Mint kés a vajban, úgy találtam oda zarándoktársaimhoz a mise végére. A Jóisten vezetett. S legnagyobb örömömre a mellény is meglett. Az ismeretlenek vigyáztak rá. Féltünk, hogy már nem tudjuk visszaadni, mondta a kedves hölgy. Elnézést, csak egy kicsit eltévedtem, feleltem mosolyogva. De szerencsére visszatalált, vágta rá. Sokszor eltévedünk, elveszünk, de addig nincs baj, míg visszatalálunk. Ez az egyik tanítás, amit hazahoztam Csíksomlyóról.
