Eltűnt a magyar baloldal?
Az április 12-i választásokat követően egyetlen olyan párt sem foglal helyet az Országgyűlésben, amely önmagát kifejezetten baloldaliként határozná meg. Az állampárti MSZMP utódaként életre hívott szocialista párt 1990-től 2022-ig a szabad választásokon is rendre mandátumot kapott a választók képviseletére. Mi több, az MSZP sokáig a legszervezettebb, legbeágyazottabb magyar párt volt, amely három cikluson keresztül vezető kormánypártként irányította az országot.
A szocialisták a katasztrofális politikai, és nem mellesleg morális következményekkel járó gyurcsányi országlással kerültek lejtőre, amely végül visszafordíthatatlannak bizonyult. A 2010 utáni ciklusokban a baloldal szervezetileg is polarizálttá vált, egyre kevésbé mutatkozott alkalmasnak arra, hogy valódi kihívója legyen a kormánypártoknak. Ma már csak történelem, hogy két évvel a Fidesz-KDNP kétharmadát eredményező megsemmisítő vereség után az MSZP az akkori közvélemény-kutatások szerint látótávolságban volt a kormánypártokhoz képest.
Innen azonban már csak lefelé vezetett út, előbb Bajnai Gordon mára már feledésbe merült Együttje, majd egyre inkább a Gyurcsány házaspár által megjelenített DK szeletelte fel az MSZP táborát. A 2014-es és a 2018-as választásokon a centrális erőtérben elhelyezkedő kormánypártok egy még releváns társadalmi súlyú baloldalt fektettek két vállra az ellenzék megosztottságának köszönhetően.
A 2022-es választásokra ugyan az ellenzéki szereplők összefogtak, a közös listán a zöld baloldaltól az addigra már a nemzeti radikális identitását maga mögött hagyó Jobbikig minden parlamenti ellenzéki párt helyet kapott, a Fidesz-KDNP mégis a legnagyobb arányú győzelmét aratta 2010 óta. Úgy tűnt, a következő négy évet is az ellenzéki roncsderbi fogja kitölteni, amelynek a nyertese az a DK lehet, amely a Gyurcsány házaspár terhét a hátán hordozva a valódi kormányvaltó alternatíva megjelenítésére tartósan esélytelen.
Már a 2022-es ellenzéki előválasztás is jelezte, a DK ugyan szervezetileg a legerősebb ellenzéki formáció, de a Fidesz-KDNP-t elutasító választói közegben legfeljebb egy markáns kisebbséget alkot, amely legalább annyi, ha nem több szavazót taszít el a kormányváltásra pályázó erőktől, mint amennyit a szektára emlékeztető Gyurcsány-hívek összesen kitesznek.
2024 februárjában, a magyar politika erővonalait átrajzoló kegyelmi ügy kipattanásakor - túl a 2022-es fiaskót követő ellenzéki letargián - pontosan ugyanez a helyzet mutatkozott. A DK a legnagyobb kicsivé nőtte ki magát az ellenzéki térfélen, és ez a pozíció további biztos játékteret ígért a pártot megtestesítő Gyurcsány házaspárnak.
Amint megképződött az a politikai erő, amelyről az ellenzéki szavazók elhitték, hogy lépes lehet leváltani Orbán Viktor kormányát, a DK rövid úton elveszítette azokat a támogatóit, akik csak a legerősebb ellenzéki kínálat reményében sorakoztak fel a párt mögött. A 2024-es nyári EP-választás új helyzetet teremtett a magyar politikában, a kormánypártok potens kihívót kaptak, a parlamenti ellenzék pedig számukra végzetes riválist
A Tisza már 2024 nyarára - három hónapos működés után - maga mögött tudhatta az óellenzék - zömmel baloldali - szavazóinak kétharmadát, és több százezer olyan választót szólított meg, akik korábban vagy nem szavaztak, vagy a kormánypártok támogatói közül pártoltak át. A Tisza mögött az április 12-i választásokon már közel 3,4 millió választópolgár sorakozott fel, köztük a magukat baloldalinak mondó választók döntő többsége. Nélkülük Magyar Péter pártja aligha tudta volna első helyen átszakítani a célszalagot, de ugyanez igaz, ha csak rájuk támaszkodott volna.
A mézeshetek elmúltával kiderül, hogyan folytatható, folytatható-e egyáltalán az a népfrontos politika, amely a proteszthangulatra támaszkodva minden idők legnagyobb választói tömbjét sorakoztatta fel a Tisza mögött. Kérdés, a közös építkezés ígérete lesz-e annyira vonzó a ideológiák szintjén heterogén tiszás tábor számára, mint a közös ellenfél legyőzésének reménye volt. Ahogy az is nyitott kérdés, a formálódó tiszás identitásba belefér-e majd az elkötelezetten baloldali liberális választók számára fontos üzenetek felvállalása, vagy óhatatlanul szakadás következik be a táborban.
Az első jelek azt mutatják, a Tisza a gesztusok szintjén továbbra is inkább a jobboldali közeghez szól, de népfrontos kormányzásra készül. Szimbolikus, és sokat elárul az átalakuló politikai erővonalakról, hogy az új Országgyűlésben a képviselők első ízben tesznek esküt a Szent Korona előtt, amelyet az ünnepélyes aktusra az ülésterembe szállítanak. A kilencvenes, de még a kétezres években is elképzelhetetlen lett volna, hogy egy ilyen markánsan a jobboldalhoz köthető identitáspolitikai kiállásra az Országgyűlésbe jutott pártok - divatos kifejezéssel - konszenzuálisan bólintsanak rá.
Ugyanakkor a körvonalazódó Tisza-kormányban több olyan közszereplő, jövendő politikus is helyet kap(hat), akiket a baloldalhoz sorolhatunk. Kancelláriaminiszterként meghatározó szerepe lesz Magyar Péter kormányában Ruff Bálintnak, aki a nyilvánosságban az elmúlt években az ellenzéki közeg egyik markáns hangú elemzőjeként vált ismertté. A balról érkező Ruff az elmúlt két évben megszólalásaiban, elemzéseiben a formálódó tiszás identitás alapvetéseit fogalmazta meg: nincs összefogás az óellenzékkel - ahhoz, hogy Orbán menjen, előbb Gyurcsánynak és az árnyékába szorult baloldalnak is mennie kell. A Tisza-kormányban a kancelláriaminiszterre vár, hogy a heterogén friss kormánypárti tábornak továbbra is kijelölje az igazodási pontokat. A kampány során a proteszthangulat forrasztotta össze a tiszás tábort, kormányon az elszámoltatás igénye lehet ez az üzenet.
