2019. november 17., 18:01

Eltékozolt éveink

Teremtő, nagy időket megélni akár a sors ajándékaként is felfogható. Mi, akkori egyetemisták ’89 bársonyos forradalmának heteit eufóriában éltük át, a már végre vége, most sikerülhet, a majd jobb lesz megveszekedett hitével.

bársonyos forradalom_dunaszerdahely
Fotó: Wikipedia

Volt abban sok bátorság, de mi tagadás, legalább annyi félelem is, és volt benne konokság, meg mindennél több elszántság, ahogy álltunk Pozsony főterén, százezren is egyként. Egy akarattal. Mert

elhittük, hogy lehet más, hogy lehet jobb. Hogy a szabadság mindenkié.

És a decemberi dermesztő hidegben szívet-lelket melengető érzésként még azt is megélhettük, hogy Grendel Lajos magyarul beszélt a tömeghez. A magyar szónak is kijárt a százezres taps! És mi hittük annak őszinteségét.

Naivak is voltunk, mert úgy gondoltuk, a cselekvő erők csak jó irányba mozdulnak el, a jogegyenlőség elve is általános lesz, s nekünk is jut az egyenlőségből.

Hetekbe se tellett, és a magyar ismét szitokszó lett, majd néhány hónap múlva már a magyar nyelv használatát is törvénnyel béklyózták meg.  Ellenségek lettünk, mint annyiszor az elszakítottság korábbi évtizedeiben. És ellenségei lettünk egymásnak is, magyar már a magyarral állt szemben, mert a politika különbözőségeket szült, az meg megosztottságot. Háromféle elképzelés szabott irányt a pártpolitikának, így hát háromfelé futottak az érvek is.

A baráti beszélgetések vad, meddő vitákba fordultak, az együttgondolkodás kevés esélyt kapott. A többség ellenségként nézett ránk, mi meg egymásra.

Így maradtak fontos kezdeményezések torzók, mint például az 1994-es komáromi nagygyűlés, ahol a világ sajtója a Felvidékre figyelt, s a médiafigyelem védettségében valószínűleg bármit meg lehetett volna tenni. A belénk kódolt félelem azonban működött, önrendelkezésünk alapelvei papíron maradtak, s azóta sem bírtuk közösségi szinten sem feldolgozni gyengeségünknek ezt a kudarcát.

A politikum meg benne ragadt a ’90-es évek bozótharcaiban, ahol legfeljebb rövid távú taktikai lépésekre volt lehetősége,

amelyhez keretet a megfélemlítésre épülő mečiari rezsim szabott, s amelyben a nyelvünkért, a kultúránkért és  az iskoláinkért folytatott védharcok mindennaposak voltak. Meg a kenyérharc is. A korábban fejlett dél leszakadó régiókká szegényedett, ahol egyre kevesebb volt a munka, családok ezrei kerültek a kilátástalanság vakvágányára.

A mečiari ellehetetlenítő politikának azonban jó hatása is volt: a túlélés, a parlamenti jelenlét megőrzése érdekében a három magyar párt ’98-as egyesülése,

amely után megerősödve, megkerülhetetlen erőként lépett be az új formáció a kormányba. A nyolc év hatalmi pozíciója nem volt eredménytelen: a szlovák–magyar békétlenség nyugalommá oldódott, a támogatások során a magyar régiók kikerültek a mostohagyerek szerepéből, egyetemünk is lett. Sok minden más meg elúszott. Fiók mélyén maradt nem egy, a jogállásunkat megerősítő törvény, az önrendelkezésre továbbra sem mertünk gondolni sem, az alkotmányos egyenlőségért se vertük az asztalt, és megkaptuk a ránk nézve rendkívül káros megyerendszert.

A nyolc év lemondásai árnyalják tehát annak sikereit, a folytatás azonban már meredek lejtmenetbe lökte a felvidéki magyarságot.

Megjelent a vegyes ideológia, az önfeladás eszméje, a mutyipolitika, és közösségünk végképp kettészakadt. Szellemi színtereink hadszíntérré váltak, ahol kevés az építő erő, a megmaradáshoz szükséges stratégiai terv. Pedig nincs sok időnk. A rendszerváltáskor még több mint 600 ezren voltunk, mára alig 470 ezerre sorvadt a létszámunk. Ez tehát a közösségi diagnózis: a fogyásunk.

Most az okok felfejtésénél is fontosabb a fogyás megállítása, ehhez kell szabni a jövő terveit.

A saját dolgainkról mi magunk döntsünk elszántságával, az önrendelkezés elvével, bátran kiállva érdekeinkért, nem megrettenve a többség acsarkodásától sem. Meglehet, még esélyünk is van rá. Az összetartás most valóban mindennél fontosabb lenne, hiszen a többségi nemzet veszi el a tereinket. És már nem ordas módon támad, hanem álságos közeledést színlel, és ehhez a magyarjait is megtalálja. 

Hátrahagyott harminc évünk a gyengeségünkről, a lemondásokról, a meghátrálásokról szól, ez azonban korántsem csak a politikum számlájára írható.

Ahol most tartunk, azért mindnyájan felelősek vagyunk. Külön-külön, egyenként. Hátráltunk már eleget, ideje lenne előre lépni. 

Megjelent a Magyar7 2019/46. számában.

Megosztás
Címkék