2022. szeptember 9., 17:47

Elf, azaz cenzor

Csillogó szemű, önmagukkal nagyon elégedett – kommunikációképzőt látogató – fiatalok csoportja újságolja önnön nagyszerűségét a már gyakorlati sajtómunkát végző elődöknek: ők az Elfek – így hívják magukat, talán mert Tolkienen kamaszodtak –, akik minden rossz gondolattól megóvják majd világhálós létünket.

cenzúra
Fotó: Pixabay.com
Képünk illusztráció

Kiválasztottak – mert azok, ők a legjobbak –, ezért arra hivatottak, hogy minden ártalmas gondolatot kiirtsanak, hogy csak a „tiszta eszmék” terjedhessenek a világban. Szegény kis gondolatrendőrkéim, nem veszitek észre, kik vagytok?!

Nektek most éppen a diktált, egyedül üdvözítő eszmék ellen kellene lázadnotok, hogy a kritikus gondolkodás alapjait is lerakjátok… Különben: quo vadis? Annyira különös időkben élünk, hogy végig kell gondolnom néha, milyen világ jön azokra, akik még befelé indulnak-mennek a dantei erdőben, s nem – mint jómagam – a túl-szélről tekintenek vissza rá, ahonnan már az égboltot és a csillagokat is látni.

Tavaly szeptemberben, amikor az eucharisztikus kongresszus élőképeit nézegettem a tévé képernyőjén, valami megfoghatatlan balsejtelem is fészkelődni kezdett a szívemben. Mondogattam szótlanul: ne add, ne engedd, Uram. Sárkányfog-vetemény vagyunk, tudom, de téríts észhez bennünket. Ne ismételje meg magát a történelem. A gyarlóság, a nagyravágyás történelme. Az 1938-as kongresszusra gondoltam. Azokra a zűrzavaros időkre. A fohászkodásom is annak szólt.

Mert túl sok körülöttünk az embertelenség, szaporodnak a jelek ma is. És már nem is ómenek csupán, a szomszédban véres háború dúl, hús-vér emberek halnak. A költők valaha szépen fogalmaztak.

Szavakba öntötték azokat a jeleket, amiket felületes szemlélőként észre sem vettünk, vagy ha mégis, legyintettünk: nem fontosak…

„Ami van, széthull darabokra” – írta József Attila 1933–1934 telén. Gondolom, neki sem volt könnyű abban a világháború előszelétől hűvös korban, amikor a „fasiszta kommunizmus” új meséit vetítették őrülten tiszta, ifjú elméje vásznára a világtörténelem kerekének forgatói. Maradt „feleslegesnek”.

Arturo Ui „feltartóztatható felemelkedése” is foglalkoztatta már Bertold Brechtet, ahogyan az írástudók árulása már jó pár évvel korábban Julien Bendát. Nem a semmiből lesz egyszer csak végzet, 1939. szeptember 1-jéhez legalább egy évtizedes út vezetett. Közben emberi szemünk elől elveszett az Igazság, a csillagok örök járásának követése helyett az írástudók falkákba-szekértáborokba verődve őrült ideológiák szószólói lettek.

Akik figyelmeztetni próbáltak, azokat kigúnyolták, száműzték, kikacagták. Az Örökkévalót vélték letaszítani trónjáról. A mindenséget tagadták; koncért.

Sok, túl sok a párhuzam, ha napjainkra nézünk. Egy zarándoklat, egy tömeges nagy közös fohász nem tud észhez téríteni bennünket. Kollektíve biztosan nem. A katarzis várat magára.

Mit is tehetnék? Elképzelem csak: egy forgalmas útvonal mentén kifüggesztem falragaszokon a klasszikus sorokat:

„Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, / de mi férfiak férfiak maradjunk / és nők a nők - szabadok, kedvesek / - s mind ember, mert az egyre kevesebb...”

Ha épp pride-menet – vagy egy elf – vonul arrafelé, meglincselnek, vagy elvisznek a rendőrök, mert „fehérek közt egy európait” manapság mutatóba sem lehet szabadon hagyni?! Idézni sem. Thomas Mann és József Attila együtt foroghat a sírjában. Együtt mondhatják megint:

„… mi lesz még, / honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék, / fő-e uj méreg, mely közénk hatol - / meddig lesz hely, hol fölolvashatol?” (1937. január eleje)

Még jó, hogy útra bocsátó egyetemem (a pozsonyi Comenius) cenzorképzőjének „elfjei” magyarul nem tudnak…

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.