Einstand nagyban
Amit szombaton Venezuelában láthattunk, az egy emberrablás volt. Várom, hogy Ursula von der Leyen citromsárga kiskosztümjében kiálljon, és elítélje a történteket. Esetleg szankciókat vessen ki az Egyesült Államokra. Ja, hogy azt nem lehet...
George H. W. Bush örök álmában elégedetten fordulhat a másik oldalára a texasi Collge Stationben található végső nyughelyén. Ha ő ezt 1989-ben így csinálta volna Panamában...
Ha pusztán katonai szempontból elemezzük a Nicolás Maduro venezuelai elnök és felesége elfogására irányuló amerikai katonai akciót, akkor arról csak szuperlatívuszokban beszélhetünk. Amikor geopolitikai aktualitását elvesztette, és ismertté válnak a végrehajtás pontos részletei, azok is, amelyeket most még nem kötnek az orrunkra a "kiszivárogtatók", valószínűleg tanítani fogják a katonai felsőoktatásban. Ez az akció – nevezhetjük esetleg különleges katonai műveletnek? – ugyanis olyan volt, mint egy lézeres szemműtét, gondosan előkészített, gyors, pontos, precíz, a lehető legalacsonyabb kockázat mellett. Körülbelül ennyi jót mondhatunk róla, hozzátéve, hogy ugyanez másutt – mondjuk Moszkvában? – nem működhetne, kellett hozzá egy gazdaságilag a végsőkig dezintegrálódott ország, és annak gyenge hadserege is. Venezuela a katonai erő tekintetében az 50. a világ országai közt a Global Firepower listája szerint, míg az Egyesült Államok az első, tehát amit a venezualai égbolton láthattunk, az kb. annyira volt fair, mint amikor a Pásztor fiúk einstandolták Nemecsek Ernő harminc üveggolyóját, de hát ezt számonkérni túlzott naivitásra vallana.
Venezuela körül december vége felé már igazán sűrűvé vált a levegő. Donald Trump amerikai elnök nemes egyszerűséggel közölte, országa megtartja nemcsak a Venezuelától lefoglalt olajat, de az azokat szállító tankereket is. December 30-án, a mintegy 30, feltételezett kábítószer-kereskedő hajók elleni légicsapás után az amerikai légierő egy kikötőt bombázott, a CNN hírtelevízió és a New York Times szerint dróncsapás történt, amely egy eldugott kikötőt vett célba, amelyet a venezuelai Tren de Aragua drogkartell használt kábítószer tárolására és hajókra való rakodására. Ez már a bemelegítés lehetett...
Maduro nem tekinthető a demokrácia bajnokának. A 2024-es elnökválasztás körülményei, innen, messziről nézve, mondjuk így, legalábbis aggályosnak tekinthetők. A választás után mintegy 2400 személyt börtönöztek be, és ítéletek hosszú szabadságvesztésre, igaz, közülük már több mint kétezren kiszabadultak. Vezetése alatt a venezuelai gazdaság többdimenziós tartós romlást szenvedett el: a monetáris stabilitás felbomlott, az életszínvonal drámai mértékben csökkent, a közszolgáltatások és az energiaellátás rendre akadoztak, és a nemzetgazdaság egyik pillérévé tett olajágazat termelési kapacitása fokozatosan visszaesett, a korrupció pedig az élet minden területén eluralkodott. Ha mindezt csak felületesen vizsgáljuk, akkor is furcsa, hogy egy olajtermelő országban sorba kelljen állni a benzinért. A társadalmi bizalom erodálódott, melynek következtében milliók hagyták el az országot. A Nemzetközi Migrációs Szervezet és az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) által közölt adatok szerint 2014 óta mintegy 7,7–7,9 millió venezuelai távozott, közülük kétmillióan a szomszédos Kolumbiába mentek. Ez a folyamat az elmúlt évtized egyik legnagyobb regionális válságává vált, és jelentős problémákat okozott Venezuela és a fogadó országok számára egyaránt.
A belső kormányzati kudarcokra hivatkozva végrehajtott rezsimváltó műveletek nemcsak jogilag vitathatók, hanem precedensteremtő hatásuk miatt is veszélyesek. (De várjunk csak, nem zajlik valami ilyesmi itt, a közelünkben?) Egy, a belső ellenzék, és a Maduróval nem szimpatizáló állampolgárok részéről legitimnek érzett cél – a korrupció visszaszorítása, az alapvető közszolgáltatások helyreállítása stb. – sérülhet, ha az átmenet külső, fegyveres erő beiktatásával történik.
Donald Trump a Fehér Házban azt jelentette be: Egyesült Államok átmenetileg átveszi Venezuela irányítását, amíg nem sikerül
politikai átmenetet végrehajtani az országban. Ízlelgessük csak ezeket az elnöki szavakat. A megfelelő jelző itt nyilván az Egyesült Államoknak megfelelő kontextusban értelmezendő. Tim Kaine, virginiai demokrata szenátor világosan fogalmazott: "Trump elnök engedély nélküli katonai támadása Venezuelában Maduro letartóztatása érdekében – bármennyire is szörnyű ez a személy – visszatérés ahhoz a beteges korszakhoz, amikor az Egyesült Államok jogot formált arra, hogy uralja a nyugati féltekén található összes ország belpolitikai ügyeit."
Hol van már az oly sokat emlegetett, szabályokon alapuló nemzetközi rend? Az Egyesült Államok megmutatta, közvetlen érdekszférájában nem tűri az orosz és kínai szervezkedést, főként, ha az egy kőolajban gazdag ország területén történik.
A venezuelai társadalom sokszínű és polarizált, a tartós megoldás csak a belső politikai kompromisszum, a jogállami normák helyreállítása és a gazdasági újratervezés eredménye lehet. A felelős vezetők elszámoltathatóságát jogi eljárásokkal kell biztosítani, úgy, hogy azok megfeleljenek a törvényesség standardjainak, nem pedig nem katonai akciókkal. Egy idegen hatalom által kezdeményezett, egyoldalú fegyveres beavatkozás nem kínál megfelelő, jogszerű és fenntartható alternatívát.
Az USA nem bajlódott holmi nemzetközi felhatalmazással, ENSZ BT-határozattal, nemzetközi jogi hókuszpókuszokkal. Az erő pozíciójából elvette, amiről úgy gondolta, hogy jár neki. Hogy is mondta Nemecsek a Pásztor fiúknak? "Kérem, ehhez maguknak nincs joguk." Molnár Ferenc így folytatja:
És ennyiben maradtunk.
