Egyre üresebb pénztárcák
A szlovákiai kiskereskedelem visszaesése nem újdonság. Ami viszont kijózanítóan hat, az illetékesek még mindig meglepett arccal szemlélik a folyamatot, mintha valami váratlan természeti csapás volna, nem pedig a saját, éveken át elhibázott döntéseik következménye.
A Statisztikai Hivatal adatai szerint idén márciusban ismét csökkentek a kiskereskedelmi bevételek. Már megint. Minden hónapban egy kis százalék mínusz, ami együtt már bődületes visszaesést jelent. És ha a kormányokat kérdezzük, mit tesznek a lakosság elszegényedése ellen, a válasz egy leheletnyi kommunikációs köd, egy újabb bizottság, egy újabb alibi.
Pedig a valóság egyszerű: az embereknek nincs pénzük. Nem akarnak kevesebbet költeni, hiszen mindenki vásárlásra ösztönzi őket – muszáj nekik.
Az elmúlt három évben Szlovákiában az élelmiszerárak növekedése rekordokat döntött. A cukor, a liszt, a húsáruk, a tejtermékek... mindennapos élelmiszerek váltak luxuscikké az alacsony és közepes jövedelműek számára. És közben hol volt a kormány? Álságos sajtótájékoztatókon és valódi hatás nélküli áfacsökkentéssel, amelyek pontosan addig tartottak, amíg a politikai haszon kitermelhető volt belőlük.
Sem a Heger-kabinet, sem a Fico-kormány nem lépett érdemben. A szociális érzékenység vagy fogalomként nem létezik, vagy csak kampányelemként.
Miért nem indult el komoly élelmiszer-önrendelkezési program? Hol vannak a mezőgazdasági támogatások, amelyek lehetővé tennék, hogy ne legyünk kiszolgáltatva a külföldi láncok árképzésének?
A válasz egyszerű. Mert ezek a problémák nem járnak hangos tüntetéssel, csak csendes elszegényedéssel. És ahol nincs politikai zaj, ott nincs politikai akarat sem.
Kezdjük nevén nevezni a dolgokat: Szlovákiában ma egy átlagos állásban dolgozó ember is könnyen szegény lehet. Ez nem kivétel, hanem egyre inkább szabály.
A lakásárak az egekben, a rezsi már rég nem „csak egy tétel” a családi költségvetésben, hanem a legnagyobb mumus. Az egészségügy privatizációja és a gyógyszerárak emelkedése mellett most már lassan az is luxus, ha valaki meggyógyulhat.
Miközben a kormányok egymás után hivatkoznak a gazdasági növekedésre, GDP-adatokra és beruházási számokra, megfeledkeznek arról, hogy mindez csak statisztikai lufi, ha közben az emberek nem tudnak megélni.
A 2020-as évek elején, a világjárvány idején a kormányoknak lehetőségük lett volna újraértelmezni az állam szerepét.
Helyette inkább a középosztályt terhelték meg a „rendkívüli kiadásokkal”, miközben a leggazdagabbakat továbbra is kikerülik a valódi teherviselésből. A multik, bankok, energetikai cégek profitja soha nem látott szinteken – miközben a hétköznapi emberek zöldséget mérnek dekára és nem vesznek vajat hó közepén.
És akkor még nem beszéltünk azokról, akik nem dolgoznak, mert nem tudnak: betegek, rokkantak, egyedülálló szülők. Ők nem csak a társadalom peremére szorultak – kikerültek a horizontból. Láthatatlanná váltak.
A politika nem a valósággal foglalkozik, hanem a saját árnyékaival. A kormánypártok a hatalom megtartásával, az ellenzék pedig a hatalom megszerzésével, ellenségképek erősítésével – senkit nem érdekel, hogy közben több mint egy millióan élnek napról napra.
Őszinteség és politikai akarat, ez bizony hiánytermék. Mert lehet itt akárhány program, stratégia, csomag – ha nincs akarat, minden marad úgy, ahogy most van, miközben konszolidációkat fogunk elemezni és államadósságot, de az elszegényedő mindennapi küzdelmekről alig esik szó, s hiába növekszik a minimálbér és az átlagjövedelem, ha számos területen olyan mértékű volt a drágulás, hogy csak az alapszükségletekre elegendő a bér, nem pedig az életszínvonali valódi emelésére.
