Egy tevecsülök-pörkölt a Szaharában, avagy egy Rejtő-regény helyszínén
A történet ott kezdődött, ahol a térkép szinte véget ér, és a homok már nem kérdez – egyszerűen elfogadja, hogy három közép-európai utazó engedve az olcsó repjegyek veszélyes szirénhangjának olyan helyre megy, amiről tán még nem is hallottak. A Marokkó által annektált Nyugat-Szahara fővárosát, Villa Cisnerost, azaz mai nevén Dakhlát ugyanis bevallom derekasan korábban nem igazán tudtam volna megmondani, merre keressem. Pedig Rejtő regényeiből valamennyi afrikai kikötőt megismerhette az olvasó.
Annak ellenére, hogy a zseniális író egyetlen árva alkalommal sem járt regényei helyszínein. De Baka tanár úr óráin se hangzott el sokszor szaharai oázis neve annakidején… Szóval Dakhla egy igazi világvégi porfészek, ahol a teve is csak akkor megy tovább, ha a szél hátba rúgja. Ott álltam, egy Lanzarote-átszállásos 40 eurós repülőjeggyel, ami pontosan annyit ért, mint moldáv fogkefe három cujkával: végülis elfogadható, de minek. Hát a tevepörkölt miatt. Tudnillik tevegelni bárki emberfia tud, ahogy ezt én már abszolváltam 9 évesen a zselízi városközponti „prérin”, miután a faterék befröccsözve CeceBandibával felültettek, hogy „nesze gyerek, láss világot!” Na, de hogy enni is lehet ebből a gusztustalan, nagy haszonállatból, arra sokáig nem igazán gondoltam. De a gasztrokulturális nyitottság világában, a széles látókör ugyebár mindenkinek jár.
Amikor a RyanAir Lanzarote-Dakhla 15 eurós járatára felszálltunk, már kissé gyanús volt, hogy a 250 fős gépen úgy tizenöten lehetünk. Gondoltam, ez szinte már privátjárat. Ezen illúzióm némileg silányult, amikor a sivatag repteret megláttam, ami szoros versenyben van a lévai állomással.
A város trópusszéli volt és poros, pontosan olyan mint azok a szőnyegek, amiket valami különös oknál fogva a balkonon szárították a Gaudí művészetét nyomokban sem tartalmazó romarchitektúrát felvillantó lakónegyedben. Az óceán varázslatos illata keveredett a megmagyarázhatatlanul fanyar bűz bukéjával, amit az piactéri étterembodegák és henteskofák környékén csak változatosabbá, de kellemesebbé aligha tett a helyi gasztrokultúra kavalkádja, amit a helyiek valamiért ételnek neveztek.
Az itteniek viszonylag ritkán látnak erre fele európai turistát, ezért meg kell hagyni, hogy beosszák a megbecsülést annak a kevésnek.
Az első kávézóban egy bajszos berber olyan hanyag eleganciával öntötte nekünk a kávét, mintha csak épp Mahatma Gandhinak szolgálná fel az utolsó vacsorát. Mindazonáltal valamilyen különös okból kifolyólag féltéglányi nagyságú kockacukor járt mellé, amit nem igazán tudtunk értelmezni. Ugyanakkor illedelmes jó nevelésben részesültünk, és bajt sem akartunk, így hát megittuk életünk legédesebb feketéjét.
A fiatalember - mint kiderült - az étterem üzemeltetője, marketingese és szakácspincére is egyszemélyben, aki komoly szakmai feedbackként élte meg, hogy volt értelme a google mapsra, ezáltal szó szerint a világtérképre feltenni a rozsdás székekkel és véleményesen tiszta asztalokkal berendezett helyét.
Az ország története során első nemzetközi repülőjáratok ugyanis immár megnyitják a lehetőségek időszakát, személyünkben pedig meg is érkeztek az első fizető fecskék.
A különleges specialitást csicseriborsó körettel szervírozta, ami nagy megelégedettséggel töltött el, hiszen lokálpatriótaként tudvalévő, hogy Csicser település a Felvidéken, Vadkeleten található. Amikor eme információt közöltem vendéglátónkkal, fura gyanú ütközött ki az arcán irányunkba, így jobbnak láttam tovább inkább nem firtatni a dolgot. Összességében a tevepöri olyan volt, mint amilyenre számítottam: egzotikus, kalandos, izgalmas akár egy random út egy Afrikai polgárháborús országba egy tevespecialitásért. Egyszer bőven elég volt. Ellentétben Báró úr véleményével, aki szerint ilyen finomságokat, csak az angyalok ehetnek a Mennyben.
Őrültség lenne 12 ezer kilométert utazni 3 nap alatt egy szaharai tevepörköltért? Az hát! Mégis alig várom, hogy kalandra hívjon a következő őrült ötlet!
