2021. március 29., 08:18

Egy majdnem elfelejtett ünnep margójára

Ez a bábállapot, amiben több mint egy éve leledzünk, leszoktatott minket az ünneplésről. Pedig tegnap is lett volna okunk arra, hogy lélekben fejet hajtsunk azok előtt, akik a jövőt nevelik. Akik szárnyakat adnak gyermekeinknek, elindítják őket a nagybetűs élet fele vezető rögös úton. Tartást és erős identitástudatot nevelnek beléjük. Munkájuk pótolhatatlan és nagyon értékes.

Főleg most tapasztaljuk ezt meg, amikor a járvány miatt többet vannak otthon a gyerkőcök, mint az iskolában. Amikor a kiselsős anyukája haját tépi, vagy elsírja magát, mert egyszerűen képtelen csemetéjével haladni. Amikor kétségbeesetten hívja a tanító nénit, hogy tanácsot kérjen tőle… A nyolcadikos gyerkőc szülőjének a gyomra meg akkor ugrik össze, amikor az már ki tudja hányadszor hangosan olvassa fel a fizika tananyagot és megkérdez tőle ezt-azt, amire nem tudja, nem tudhatja a választ. Bezzeg a tanító bácsi, ő tudná…!

A távoktatás mára mindenki rémálma lett. Szülőjé és pedagógusé egyaránt. A gyerekek többsége motiválatlan és apatikus. Pár hétig még el lehetett viselni, s tán még élvezni is lehetett a monitoron keresztüli – olykor meg-meg-szakadó – oktatást, de aztán lassacskán mindenkinek elege lett belőle. Elfogyott a kedv, betelt az a bizonyos pohár. Sőt már túl is csordult.

A gyerekek visszavágynak az iskolapadokba, a pedagógusok pedig végre hús-vér diákokat akarnak látni. A szülők is szeretnének már fellélegezni és visszavedleni csak apukává vagy anyukává, mert az elmúlt egy év során rá kellett jönniük, hogy bizony képtelenek pótolni a pedagógust. Hiába játszottak gyermekkorukban még oly szívesen tanítósdit, most a legtöbb helyzetben csődöt mondtak.

Az elmúlt egy év során az egész pedagógustársadalom átesett a tűzpróban, tulajdonképpen azt is mondhatnánk, végbement az oktatásügy eddigi legnagyobb reformja. Nem tervezetten, hanem kényszerből. Pedagógusaink seperc alatt megtanulták, hogy kell távoktatni, kezelni az online felületeket, s nem egy közülük szinte nonstop diákjai és szüleik rendelkezésére állt. Hogy ez mekkora pluszterhet és mennyi álmatlan éjszakát okozhatott nekik, legfeljebb csak sejthetjük. Amit viszont biztosan tudunk, rengeteg energiát tettek és tesznek bele ebbe a munkába. Még egyszer annyit dolgoznak, mint eddig, de munkájuk eredménye most nem olyan látványos, kevésbé mérhető, mint amikor osztályteremben tanítanak.

Mi tagadás, mostanra bizony elfáradtak. Szerencsére úgy tűnik, hamarosan visszaáll a világ rendje és fokozatosan valamennyi gyerek visszakerül az iskolapadokba. Kezdődhet az akklimatizálódás, a visszaszokás az iskolához. S mindahhoz, ami ezzel együtt jár. Korán kelés, lecketanulás, felelés, dolgozatírás…  És, hogy ki ne felejtsük, az egy kicsit gyorsabb menetre kapcsolás. Mert sok a pótolni való még az év végéig. Online nem lehetett olyan léptékben haladni, mint hagyományos módon.

Biztos vagyok benne, hogy minden pedagógus repesve várja a diákjaival való személyes találkozást. Mert gyerekzsivaj nélkül az iskola csak egy épület. Rideg és személytelen. Nincs annak mása, ha értelemtől és érdeklődéstől sugárzó gyermektekintetek tengerében fürödhet a tanító. Akit magvetőnek, lámpásnak is szoktak nevezni. Aki nemcsak oktat, de nevel is. Akire egykori diákjai még évtizedek múlva is nagy szeretettel emlékeznek vissza. Aki naplót vezet arról, hány diákja végzett egyetemet. Legalábbis az enyém ilyen volt. Aki a falusi kisiskolában kérésemre mindig felírta a táblára, milyen az a csúnya betű, amilyet nem szabad írnunk… Kissé tehát megkésve, de annál nagyobb szeretettel köszöntünk minden pedagógust. Akik a gyermekeinkben rejlő gyémántot kicsiszolják.