Egy leendő budapesti békecsúcs elé
Szűk két évvel ezelőtt új fogalommal ismerkedett a külpolitika iránt fogékony magyar nyilvánosság.
Ekkor mutatták be Orbán Balázs, a magyar miniszterelnök politikai igazgatója második, Huszárvágás – A konnektivitás magyar stratégiája című könyvét. Az azóta több nyelven megjelent kötet alapgondolata, hogy Magyarország a kiéleződő blokkosodás korában akkor válhat sikeressé, ha úgynevezett „zárókő-állammá”, azaz olyan országgá válik, amely méreténél, lakosságszámánál vagy gazdasági erejénél fogva nem töltene be kulcspozíciót, ám mégis találkozási pontja a nyugati és a keleti vállalatoknak, technológiáknak, ezáltal hozzájárulva az egész régió fejlődéséhez. A szerző szerint Magyarország földrajzi, történelmi adottságai, gazdaságszerkezete miatt kifejezetten alkalmas egy összekapcsolódásra, azaz a konnektivitásra épülő gazdasági stratégia végrehajtására.
A cikk fő üzenete szerint a napjainkban formálódó „nagytéralapú, többpólusú rendszerben” Magyarország feladata az, hogy – miközben tagja marad a nyugati struktúráknak – a gazdasági semlegességet szem előtt tartva tájékozódnia kell a G7-államok geopolitikai riválisát jelentő BRICS-országcsoport és a türk államok felé is. A közép-európai regionalizmus révén pedig olyan Kárpát-medencei „centrális erőtér” jöhet létre, amelynek végső célja az önrendelkező, reformkori szóhasználattal magabíró Magyarország és a magyarság megmaradása évezredes szállásterületén.
A két helyzetértékelésben feltétlenül közös, hogy a fenti célok elérése érdekében az európai kontinens szívében elhelyezkedő, de a korábbi évtizedekben sajátos nyelvi különállósága, majd az érdekeit nem szolgáló nemzetközi háborús szövetségekbe való belesodródás, ennek következtében pedig a tengertől való elzártság és a vasfüggöny leereszkedése miatt izolálódó Magyarországnak találkozási ponttá, a különböző kultúrák és világnézetek közötti termékeny eszmecsere és vita terepévé is kell válnia. Az utóbbi évtizedben – többek között éppen a fent említett gondolkodók és az általuk fémjelzett intézmények tevékenysége nyomán – ez jelentős mértékben meg is valósult, Magyarország az egyre inkább autoriter tendenciákat mutató, hiperprogresszív Nyugat és a szintén szabadsághiányos Kelet közötti találkozóhellyé vált a szó fizikai és átvitt értelmében egyaránt. E törekvés jegyében valósult meg a magyar diplomácia közismert keleti és déli nyitása és jöttek létre vagy erősödtek meg olyan szellemi fórumok, mint a nyugati akadémiai világból kiszoruló intellektuális eszmecserének teret adó műhelyek. A konkrét eredmények terén pedig megemlíthetjük a magyar–szerb történelmi megbékélést, a megerősödött magyar–szlovák államközi kapcsolatokat vagy akár a magyar állam példaértékű humanitárius szerepvállalását az afrikai kontinensen.
Ahogyan a háború folytatásához, úgy a mai Európának a békekötéshez sincsenek meg a szükséges politikai, anyagi és morális erőforrásai, a mindkét fél számára elfogadható helyszín biztosítása többek között ezért is kulcsfontosságú. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen horderejű diplomáciai esemény megrendezése komoly politikai, biztonsági, sőt morális kockázatokkal is jár, ezért egy esetleges csúcstalálkozó a szuverén Magyarország példátlan erőpróbája is lesz. Az már a felek döntése, hogy élnek-e a felkínált lehetőséggel.
Megjelent a MAGYAR7 42. számában.
