Egy gasztronómiai abszurd védelmében

Amikor 2014-ben a magyar sajtó, és az akkor még viruló blogoszféra beszámolt arról, hogy egy New Yorkba szakadt hazánkfia lángost süt az amerikaiaknak, hetek alatt ők lettek a legismertebb magyar lángossütők. Hiába, ami jó, az jó, Amerikában is. A leleményes magyarok Lángos Truck nevű autójukkal járták „a Nagy Alma” utcáit, beavatva a magyar gasztronómia bugyraiba az Újvilág lakóit. A projekt valószínűleg csak rövidtávon volt sikeres, közösségi oldalukon 2016-os az utolsó bejegyzés, de ha valaki fantáziát lát a benne, a langostruck.com domaint mindössze 2,695 dollárért vásárolhatja meg, ami szinte ingyen van. Ami nem tudott meggyökeresedni az Atlanti-óceán túlpartján, az viszont tájainkon minden rendesebb strandbüféi kínálat integráns része, melyet a magyarok és a ma már tájékozottan érkező turisták is jó étvággyal fogyasztanak.

Azt mindannyian sejtjük, belsőnkben érezzük, hogy a lángos több mint táplálék.

Aki csak kicsit is odafigyelt alapiskola hetedik osztályban az embertanra, az tudhatja, hogy amikor a negyven fokban a Balaton menti strandokon folyékonnyá válik a Kádár alatt felvitt szurok, amikor a napfény a szalmakalap alatt is perzseli a koponyát, főleg, ha az tar, akkor szervezetünk nem egy bő zsírban kisütött, finomlisztből gyúrt, fél kiló fokhagymás tejföllel és sajttal lefojtott tésztakorongért kiált. Ez nem egy normális biológiai reakció. Minden életmód- és gasztrotiktokker azt mondaná, ilyen tájt, hűsítő salátát fogyasszunk. De akkor miért nem látom a salátás standokat a strandokon?

A ceremónia része a szenvedés is. Beállni a bódé előtt kanyargó sorba, ahol a sütők lángszóróként ontják a hőt.

Itt régebben ceruzával cédulára írt számot adtak, újabban csipogót, mely ha jelez, átvehetjük a rendelésünket. Addig az árnyékban hasonló sorsú apákkal folytatunk alkalmai small talkot, sörért nem érdemes beállni, mert ott is nagy a sor. Akinek a csipogója jelez, átveszi a papírtálcát, rajta a család lángos-ellátmányával. A tálca körülbelül az első másodpercben átázik a forró olajtól, de már nincs visszaút. Az ember a hóna alá szorított pénztárcával, önnön szenvedését Dózsa György kínjaihoz hasonlítva araszol vissza a távoli pokróc felé. Az előttünk már 600 sorstársunk által használt közös fokhagymás ecsetelővel felvitt, bizonytalan állagú trutymó ebben a helyzetben nemcsak fűszer, hanem vegyi fegyver is, melytől azt reméljük, hogy senki nem fog tulajdon pokrócunk szegélyére telepedni. (Sikertelenül.)

És aztán jön az első harapás. Mivel a magyar tenger partján nem mikrózzák a lángost, hanem az frissen sült, a széle roppan, a közepe nyúlós, a tejföl a könyöködre folyik, az olajjal és fokhagymával elegy reszelt sajt feléből pedig apró, sárgás műalkotás képződik a szőrös mellkason... A lángost nem lehet kulturáltan fogyasztani, csakis törzsi körülmények között, félig vizes fürdőruhában, a homokot és a sajtot egyszerre rágva.

Otthon, a hűs konyha steril csendjében nincs az az anya, de talán még nagymama sem, akit így augusztus elején a gyermekei/unokái rá tudnának beszélni egy lángossütésre. (Na jó, a nagymamát talán, de csak ha van nyári konyha...) De a strandon? A strandon a lángos nem étel. A lángos életérzés, rituálé, egyben túlélési stratégia. A nyár és a szabadság íze, fokhagymaszagú köntösben. Ezért szeretjük.