Egy fecske is csinál nyarat
Idén valahogy lassacskán tavaszodik. Máshoz voltunk szokva. Április derekán sokszor már csak egy szál pólóban túrtuk a kertet, vagy teljes gőzzel toltuk a fűnyírót… Most megvárakoztat bennünket a kikelet. A múlt héten nagy esőt hozott, ami sokaknak bosszúságot okozott, de a gazdák úgy várták, mint a Messiást. Ha végre kicsit melegebbre fordulna, és a télikabátot eltehetnénk, a termosztátot pedig kikapcsolhatnánk, rögvest lenne itt új élet, virágzó eperbokrokkal, illatos orgonával…
Amikor vonatozom, szeretek kibámulni az ablakon. Kémlelem a tájat. És mindig újra meg újra beleszeretek. A Csallóközbe. Nincs szebb, ami hozzá fogható. Különösen tavasszal. A zöld számtalan árnyalatában pompázik. Festő nem tudna ennél szebbet alkotni.
A szárba szökkenő gabonaföldeken észreveszem a zöldből kikandikáló őzagancsot, figyelem, ahogy a nyulak kergetőznek, vagy egy vajúcsapat rászáll a vetésre, miközben a magasban fehér és szürke gém lejti légi táncát…
A sínek mellett pompás tollazatú fácánok peckesen járkálnak fel s alá… S az őzcsapat sem fél tőlünk. Hát még, mikor meglátom a pockok után kutakodó gólyát. A tavasz egyik hírnökét. Hát itt vagy végre? Jaj, de vártalak!
Szavakkal nem lehet leírni, mit érzek, valahányszor rácsodálkozom szűkebb hazámra. Micsoda gazdagság és sokszínűség!
Talán nem véletlenül terveznek ide Dunamente Nemzeti Parkot. Van itt érték bőven, amit védeni kell. Elég, ha csak az ártéri erdőkre gondolunk, a Duna mellett… De vannak itt más kincsek is. Az egyiket nem is látjuk. Az élethez nélkülözhetetlen ivóvizet akkor kezdtük értékelni, amikor az atrazin-szennyeződés miatt hetekig csak lajtkocsis vizet ihattunk… A minőségi termőföld legalább ekkora kincs, ami megtermi nekünk a kenyérnek valót. Nem kell nekünk kétes minőségű, behozott búza…
Gazdagok vagyunk, de nagy kérdés, hogy vagyonunkkal jól sáfárkodunk-e. S össze tudjuk-e egyeztetni a terveinket?
Mert mást akar a gazda, mint az erdész vagy éppen a vadász és végképp mást a természetvédő. De egy dolog közös: mindenki profitálni szeretne az adottságokból és a lehetőségekből. Elég nehéz azt elképzelni, hogy tudnak majd dűlőre jutni, ha a nyakukba kapnak egy nemzeti parkot. Tudnak-e majd egyáltalán érdekeket érvényesíteni, kompromisszumokra jutni, és vajon mekkora lesz a tiltólista. Egyelőre inkább csak a mendemondák szintjén beszélnek arról errefelé, hogy lesznek helyek, ahová tilos lesz a bejárás meg ilyesmi.
Nekünk nem kell vágyakozni a szépre, mert ahol élünk, az valóban tündérkert. Nagyobb odafigyelésre viszont szüksége van.
Ha lesz itt nemzeti park, ha nem. Kicsiben ez már el is kezdődött, hiszen örvendetes módon vannak olyan társulások, amelyek hozzáértően és kellő érzékenységgel próbálnak tenni valamit azért, hogy unokáink is láthassák majd ezt a tejjel-mézzel folyó Kánaánt. Hogy élhető hely maradjon szülőföldünk!
A madarakat nem különösebben zavarta a nagy zuhé. Amint kicsit csendesedett, máris dalolásba kezdtek… Biztos sejtik, eső után bőséges lesz az eleség. Hiába borongós az idő, ismerős csivitelés üti meg a fülem. Csak nem? Már itt lennének?
Feltekintek az égre és hamarosan meg is pillantom. Az első fecskét. Nyarat varázsol a szívembe.
Jókor jöttél pajtikám, van itt sár bőséggel, tapaszthatod vele a fészkedet. Lesz táplálékod is elegendő. Alapíts családot, érzed magad jól itthon. Már nagyon vártunk.
