Egy egészen kis időre
Hiába keresem, másodszor megyek végig a sírok között, az apámét mégsem találom. Pedig itt volt, a kerítés közelében, tisztán emlékszem. A temetésén, amely mintha fél napon át tartott volna, nagyjából innen bámultam előre, s egy pontot fixíroztam magam előtt, kissé távolabb, egy bokros részét a tájnak.
Most a szűk kis sávokon lépkedek, óvatosan, nehogy ártsak bárki beültetett vagy megtisztított centirméterének.
Apám sírját összenyomják a kövek. Megannyi tonna márvány nehezedik rá minden oldalról. Teljesen mozdulatlanok, mégis, a szegényes földhalom valahogy alárendelődött a pompás kőrengetegnek. Egyre szűkebbnek tűnnek a kis utacskák. Jobb oldalt néha oda-odapillantok a táj bokros részére, arra a harminc évvel ezelőtti kis szigetre, ahová tekintetemet, tudatomat próbáltam menekíteni a helyzet és a többi tekintet elől.
Mert akkor ott nemcsak az apámat temettük, hanem színpadra álltunk. Az addig gondosan elrejtett belső életünk egyszerre ott állt, mint egy közszemlére kiállított alkotás. Anya és megszeppent lányai, akik most akarva-akaratlanul a többiek vizslató figyelme elé kerültek.
Most már nincs rá ok, hogy meneküljek, csak az emlékek frissen felbugyogó kis folyóján úszik az a néhány pillantás.
Szenvtelenül járok a pihenők márványotthonai között, a nevek láttán kissé magasabbra emelkednek a hullámok bennem. Jövök itt sötétkék kapucnis kiskabátban, farmerban, mindenféle temetős dísz és munkaeszköz nélkül. A szeles, borús idő hozott ide, meghozta a kedvemet, hogy megnézzem, emlékezzek arra az időre, amikor még élt, és nem tette szebbé az életemet.
Körülöttem egyre nő a zsongás. Szorgoskodó, szépen öltözött látogatók jönnek, mennek, hozzák a nagy táskákat, benne megannyi temetői kellék. Érzem, hogy a bennem lévő könnyed ürességgel mennyire kilógok innen. Akárcsak az apám. Az ő sírja is kilóg a többi közül, olyan messzire száműzötté vált itt, hogy meg sem találom a hatalmas, készre faragott kövek között.
Az ő halmán nincs márvány. Az ő sírja azonnal elárulja, hogy szegény volt minden tekintetben. Sokan sokszor vigasztalódnak a gondolattal, hogy a halál után már nem ér semmit a vagyon, de most rájövök, hogy ez nem igaz.
A temetőben is látjuk, ki a gazdag, ki a szegény. Sőt látjuk azt is, hogy kinek mennyire jómódúak a hozzátartozói. Apám még itt is szégyellheti magát. Szégyellheti, hogy nincs pénze, nincs márványfedél a sírján. S hogy kevesen jönnek hozzá, alig törődik vele valaki. Nem öltözik szépen az sem, aki meglátogatja.
A harmadik köröm is kudarcba fullad, de mindez akkor már nem számít. A hideg szél olyan szeretőn tépáz, a vízfolyam bugyog bennem, örömmel tölt el az érzések hiányát kísérő nyugalom. Az apám, akit itt tizennyolc éves koromban temettünk, gyenge és elvtelen volt. Nem is tőle származom. Ám mivel genetikai apámat soha nem ismerhettem, ez az ember és a vele töltött tizennyolc nehéz év képezik bennem a rossz alapot, amíg élek. Jöttem emlékezni az első fájdalmas éveimre, amelyeket az ő léte tett sokszor elviselhetetlenné.
Most, hogy elnyomja őt ez a díszes, rideg kőrengeteg, megszánom. Hiába halt meg, nem lett egyenlő másokkal. Meg sem közelíti őket. Nincs része halotti pompában, nem veszi őt körbe október utolsó napjaiban a hőn vágyott feketeholló társaság, az üres, halk sutyorgás holtakról, távoli, élő, de már homályba vesző rokonokról, kellemetlen időjárásról. Nem kerül rá régi szomszédtól, kedves ismerőstől virág, s a lánya se érkezik színes elemekkel, de ha hozna is bármit, meg sem találja már fekhelyét.
S a lánya ezt így teljesen rendben érzi.
Pedig néhány perccel korábban még abban sem voltam biztos, hogy besétálok erre a helyre. A közelben lévő, mesterségesen életben tartott tavat bámultam, amelyet körülölelt az imbolygó sásrengeteg. Jobb oldalon az épp magába forduló rét nyugalma őrzött, az elém táruló látvány pedig élő festményként szippantott magába. Noha nincs olyan nap, hogy ne az idő fémes szorításában vergődnék, ott és akkor szabad voltam. S ez a semmiből érkező szabadságérzés indított és vezetett el a szenvtelen emlékezéshez.
Mert egyébként nem járok ide. Csak ritkán, ha kedves húgomat kísérem, mint egy jóbarát, akinek egyébként nem sok köze van a másik halottjához. Az ő árnyékában megbújva lesek ki olyankor a szegényes hantra, ami nem is reméli már, hogy valaha egy szép kőfedéllel felzárkózhat mostani szomszédai színvonalához.
Mert mi van, ha én nem akarok emlékezni? Mi van, ha eddig magamtól, egyedül soha nem bírtam ezt megtenni, és okát se láttam annak, hogy teszteljem, elég erős-e már a védőréteg a gyógyult sebeken.
Ma viszont minden véletlenszerű körülmény odasodort egy régi helyre, s bár a „hívó” pontos helyét meg sem pillantottam (ki tudja, tán háromszor is elsétáltam mellette), mindazt, ami őt körülveszi halálában, egy rövid időre egészen átengedtem magamon.
Egy egészen kis időre ott voltam az örökké szégyenkező, szenvedő apámmal.
