Egy anya fájdalma
Hideg, borús, otthonmarasztaló időre ébredtünk, én mégis a temetőbe indulok. Csak itt-ott pislákol mécses, vírusidő van és kora reggel. Lélek sincs a sírkertben. Vagy mégis?
A felszálló ködben, egy alak sziluettje rajzolódik ki, aki az egyik sír szélén ül mozdulatlan. Sokáig. Nagyon sokáig. Közelebb megyek és már látom, Orsi az. Belemerült a telefonálásba.
Nagy ívben kikerülöm, úgy teszek, mintha nem venném észre. Szegény, gondolom és mélységesen együtt érzek vele. Hét, netán nyolc éve halt meg a lánya… nem tudja magát túltenni a fájdalmon. Helyzetét látva, ezen csodálkozni se lehet. Az onkológiai diagnózis felállítása után alig pár hónappal távozott szerettei köréből tizenkilenc éves lánya, később a fiánál is ugyanezt a betegséget diagnosztizálták. Ő szerencsére jól van. Férje a nehéz helyzetben elhagyta. Azóta Orsi nem találja helyét, zilált, egyik párkapcsolatból ugrik a másikba, már önmagát se becsüli.
Később a faluban ismét összefutok Orsival. Láttalak – mondja. Úgy tettél, mintha nem vettél volna észre. Na, ne érezd magad kellemetlenül, pont ezért csinálom, hogy ne háborgassanak. Egyébként a lányommal beszélgettünk. Zavaromban egyik lábamról a másikra állok, nem tudom, mit mondjak. Látom, beszélgetni van kedve, ezért felajánlom, hazaviszem.
Tudod - mondja, mindenszentekkor egész nap égtek a mécseseim a nappaliban…. de rég nem sírtam annyit, mint tegnap, mert a szívem a temetőbe húzott. Felfogtam, hogy badarság, de azt éreztem, elhagytam őt azzal, hogy nem mentem a sírjához. Tesztelésen is főleg amiatt voltam, hogy végre kimehessek hozzá. Ma reggel az első utam a temetőbe vezetett. Megnyugodtam. Köszi, hogy elhoztál, de sietnem is kell, mert délutános vagyok a munkahelyemen…
