Egészségügy helyett betegségügy
Aki itt él, mind tudja, micsoda krónikus zavarokkal küszködő ország vagyunk. Többek között az egészségügyet fájlaljuk, most én is ezt a területet siratom. Mert már csak sírni lehet miatta. Egy olyan államban, ahol hiánycikknek számítanak az onkológiai gyógyszerek, aztán felüti a fejét a cukorbetegek számára fontos inzulin és más életmentő gyógyszerek hiánya, az már tényleg mindennek a végét jelenti.
De hogy ne beszéljek általánosságban, csak az Ebrantil tablettákról szólok. Az Ebrantil a belgyógyászok és pácienseik által jól ismert, és mondhatnám, közkedvelt, jó hatású vérnyomáscsökkentő gyógyszer. Nem könnyű kitalálni – eltűnt a piacról. Már kb. 5-6 évvel ezelőtt kezdődött a hiány. Volt, hogy néhány hónapig színét se láttuk, de néha Urapidil, máskor Desurol tablettát kaptunk helyette a patikában, a hatóanyag mindegyikben ugyanaz. Időnként előfordult, hogy egyik sem volt kapható. Olyankor a magas vérnyomással diagnosztizált barátok, rokonok összefogtak, körbetelefonálták egymást, akinek volt némi tartalékja, kisegítette a másikat, amíg a gyógyszertárak üres polcai újra megteltek. De postai úton is cserélődtek a dobozkák, mert esetenként, ha az egyik környéken nem volt kapható a gyógyszer, máshol esetleg volt még belőle elegendő.
E pillanatban rosszabb a helyzet. Az Ebrantil és további két „helyettese” szőrén-szálán eltűnt, és senki sem merné megtippelni, mikor bukkan fel újra. Ettől függetlenül az orvos felírja, mintha nem hallott volna róla, hogy abszolút hiánycikk. A beteg a gyógyszertárban tudja meg, hogy feleslegesen menne bárhová, se a többi patikában, se más városokban nem kapható, szóval egész Szlovákiában érvényes az abszolút hiány. Ilyenkor az ember visszamegy vagy telefonál a receptet felírt doktornak, aki – kicsit bosszúsan, mert sokan zavarják emiatt – elhadarja, hogy Ausztriába, Magyarországra vagy Csehországba kell átruccanni kiváltani a receptet. (Az Észak-Szlovákiában élőknek Lengyelországot ajánlják Ebrantil-ügyben.) Csakhogy ehhez a hagyományos, papírra írt recept szükséges. Tehát újra fel kell keresni a szakorvost, és személyesen átvenni tőle a vényt.
Lenne még néhány hozzáfűznivalóm, de minek? Csak fárasztom vele az olvasót, meg magamat is. De még megjegyzem, hogy a medicinák ára is megérne egy misét, ráadásul a mostanában terítéken lévő, a létfontosságú gyógyszerek tervezett támogatáscsökkentése is csak olaj a tűzre, és nemcsak hogy elkedvetleníti az embert, hanem kétségbeesésbe kergeti. Mert nálunk egészségügy helyett valamiféle „nagybetegügy” működik. De ezt nem magyarázatként mondom, hanem azért, hogy nevén nevezzem a katasztrofális helyzetet.
