Ébresztő!
Jövő héten tisztújítást tartanak a Magyar Szövetségben.
A tisztújítást úgy képzelné el az ember, hogy feláll az egész pártvezetés, és a sorozatos kudarcok után hagyja magát rábeszélni, hogy néhány kivétellel ne foglaljon helyet újra. Ahogy mondani szokás: igény igencsak lenne rá. Csak hogy két adatot említsek illusztrálásképpen a helyzetünkről. Míg 2010-ben 315 000 szavazatot kapott az MKP+Most-Híd, a tavalyi előrehozott parlamenti választáson a Magyar Szövetség 130 000 szavazatot. A klasszikussal szólva: Kell még valamit mondanom, Ildikó?
Az igény neve: közel félmilliónyi felvidéki magyar megmaradása. Persze ne essünk tévedésbe, a felvidéki magyarságot semmilyen párt nem fogja megmenteni, ha fel akarja számolni önmagát, és el akar tűnni a föld színéről.
Ha be akar olvadni az államalkotó népbe, ha vegyes házasságok és identitászavar révén nem akarja folytatni ősei örökségét. Ha elhagyja hitét, templomait, kiüríti iskoláit, ha elvándorol, és nem tér vissza, ha gyermekei a kedves szülő rövidlátásának és gerinctelenségének köszönhetően nyelvet váltanak. Ha mint kígyó a bőrét, levedli és eldobja több ezer esztendős nyelvét, mert koloncnak és hátránynak véli, ha elárulja ezerszáz éves szülőföldjét. Sorolhatnánk, de hiszen mindenki tudja, mi hova vezet, és minek mi a következménye. Ha azonban nem akarja felszámolni, össze kell kapnia magát.
fejőstehénnek nézi a magyar pártot. De leginkább azok alól kell kihúzni a széket, akik évek óta lapítanak, nem csinálnak semmit, de köszönik szépen az érdemtelenül szerzett bizalmat és a vele járó pénzt, a szolgálati autót meg egyebeket. Szakmaiság? Magyar jogvédő iroda? Infrastruktúra az ország déli részén? Környezetvédelem? Az agrárium helyzete? Egészségügy? Oktatásügy? (A margóra: a miniszter magyar liberális „tanácsadója” szerint remek dolog lesz az iskolaleépítés.)
Nem először mondom: talán még nem késő összekapni magunkat, és megalapítani a magyar nemzeti tanácsot. Volt rá próbálkozás, de az is hamvába holt.
Helyette jött a frakciózás, platformozás, tülekedés a helyekért, mert mindenki tudta, mekkora a torta, és hányfelé kell azt szeletelni. Újabbnál újabb megváltók tűntek fel szinte a semmiből, akik mögött valós szakmai teljesítmény nem látszott, de már akkor osztozkodtak, amikor még nem volt mit osztani. Abban viszont joggal reménykedtek, hogy a három százalékos küszöb elég lesz ahhoz, hogy az évi 434 000 eurós állami támogatásból el lehessen lébecolni. Aztán széttárt kézzel sajnálkozni, hogy a felvidéki magyarok nem értik az idők szavát, nem mennek el választani, ha elmennek, minden negyedik szlovák pártra szavaz. Mert azok ugyan kutyába se vesznek bennünket, de legalább ígérni tudnak. Mi még azt sem.
Lesül az ember képéről a bőr a szégyentől, ha látja a felsorolást, hány óvodát, templomot építettek, újítottak fel, hány közép- és kisvállalkozó jutott támogatáshoz a magyar kormánynak és az anyaországi magyar adófizetőknek köszönhetően. Ők teljesítik a „minden magyar felelős minden magyarért” korparancsát. Ehhez képest mit tesz a felvidéki magyar? Olyanok vagyunk, mint szellemileg elmaradott, bamba népség Ady verséből! Arról beszélnek, hogy autonóm módon kellene viszonyulni a magyar kormányhoz. Nem inkább „itthon” kéne autonómia? Talán nem vagyunk ezeregyszáz éve része a magyar nemzetnek? Tagozódjunk be Pellegrini pártjába? Ne engedjük el a szlovák liberálisokhoz csapódott magyart, mert sok karikát hozna? Az ember esze megáll, milyen ötletekkel állnak elő egyesek.
Érdekes telefonbeszélgetésem volt nemrég. Egykori alelnök hívott, aki polgármester a többségi tenger közepén, és van némi gyakorlata a megmaradás terén.
Mindenféle funkciót viselt a magyar pártban, most már az elnökségnek sem tagja. Mondja, hogy a Szlovákiai Városok és Falvak Társulásából (ismertebb nevén: ZMOS) hívták, éppen oda autózik. Szakértőnek. Valószínűleg azért, mert szükségük van a szakértelmére és a tapasztalatára. A magyar pártban nem volt rá szükség. Kényelmetlen volt, mert tudta a dolgát. És hány ilyen eset volt az évek során? Miféle csordaszellem alakult ki a Čajak utcában, ami meggátolja az érdemi munkát?
Valójában nem elnökségi, de teljes megújulásra lenne szükség, mert ez a belterjes toporgás sehová sem vezet. Ha semmi más, az elején említett számok figyelmeztetnek: 315 000 és 130 000. Valamikor régen 20 parlamenti képviselője volt a felvidéki magyarságnak, napjainkban, jó ideje, egy sem.
Megjelent a Magyar7 2024/38. számában.
