2021. június 9., 08:31

Díszkereszt(y)én(y)ek?

Azt harsogja a (főleg baloldali) sajtó, hogy a szeptemberi Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zárómiséjére rövid időre ugyan, de jön Ferenc pápa. A hírek szerint azonban nem akar találkozni Magyarország közjogi méltóságaival. Majd meglátjuk, lelke rajta...a „szeresd felebarátodat!“ értelmében azzal találkozik, akivel akar (?)...

Az okokról találgatások nagy halmaza látott napvilágot, a Vatikán (mint ilyenkor általában) sem nem cáfolt, sem nem erősített meg semmit. Ezzel kapcsolatban az alábbi általánosabb felismerés  fogott meg.

A keresztény – keresztyén világban történik valami, amit időbeli elhúzódása és földrajzi sokszínűsége miatt nehéz nevén nevezni. Aminek végső soron a pápalátogatás és még sok-sok tünet is a része lehet.

A kereszténység egy eléggé ellenálló világvallás. Több mint kétezer éve sikeresen dacol a történelem viharaival, itt-ott megtörve, de mindig talpra állva hirdeti Krisztus tanait. Túlélte a tatárt, törököt, a kommunizmust, a Borgiákat is. Túl fogja élni Ferenc pápát is.

Rendszerbeli és habitusi szempontból azonban a mai felerősödni látszó neoliberális és frankfurti marxista világunkban dominánsan jelenik meg a „díszkeresztény-díszkeresztyén“ magatartás.

A mintakeresztények helyett a minthakeresztények kerülnek előtérbe.

A városi hivatal esketőterme, ugye,  nem olyan szép, mint egy nagy katedrális, meg az esküvői fényképek is jobbak az utóbbiból.  A keresztség felvétele is jobban mutat a keresztkút mellett, a babán ilyen-olyan fodorral és csipkével meg égő gyertyával. Aztán se a szülőt, se a gyereket nem látni hitét gyakorolni, egészen például a konfirmációig vagy az első szentáldozásig, bérmálásig. Akkor nagyjából megismétlődik minden újra – tisztelet a kivételnek!

A díszkeresztények-díszkerersztyének valahogyan elvárják, hogy hitük és vallásuk alkalmazkodjon hozzájuk, azt tesznek belőle magukévá, ami pillanatnyilag tetszik, kell és mutatós. Ez nem jár sok lemondással, kötelességgel, a Tízparancsolat meg már „túszparancsolat“ lett. Még szerencse, hogy Európa eszmeisége még úgy-ahogy megtartott belőle valamit.

Ebből a keresztény-keresztyén lelkivilágból csak a sallang, a díszlet és a cicoma kell? Hogyan fér meg a rózsafüzér és a rossz lelkek elleni piros cérnakarkötő ugyanabban a kézben-kézen? Az ágy fölötti polcon meg Szűz Mária és Buddha szobrai – egymás mellett.

Az igazi kereszténységgel valami baj van, bűzlik a mai világnak. Talán csak az alkalomhoz illő némely külsőség kerül elfogadásra? Ha van parádé, akkor minden rendben van? És erről bizony, nem akarnak
lemondani, néha még a vallási- és magukat vallásos politikai vezetőknek tartók sem nagyon. Amikor az elnök asszony a pápánál járt, a tévés tudósítás alapján nem tudtam, hogy ki kinek a vendége!

A díszkeresztény-díszkeresztyén álláspontja és értékrendje felveszi a trendi jelent, a lélek pedig „sápadt“ marad.

Nem ad nyugalmat, nem hoz életerőt, önbizalmat, vagy ha mégis, csak keveset. Majd eljön az a majdnem skizofrén állapot, amikor a minthakeresztény már azt sem tudja, hogy meggyőződését eszik-e vagy isszák.

Ahelyett, hogy az ilyen ember foglalkozna a felsőbb elvekkel és vallása két évezredes bölcsességeivel, pont az ellenkezőjét csinálja – miközben hívőnek tartja magát. Ha pedig ezt valaki (joggal) szóváteszi, könnyen egyház- és vallásellenessé válhat a kritizált alany.

Mindez pedig határozottan aláfesti azt az állapotot, amelynek majd tanúi lehetünk szeptemberben.

Szeressétek ellenségeiteket is...!