Disney-világ
Jó világ van. Leegyszerűsített káosz. Hirdetik nekünk: van jó oldal, meg van rossz oldal; rajtad múlik, hová sorakozol be. Olyan Disney-világ ez. Mert a régi világ meséiben, népmeséiben nem oldalt kellett választania a hősnek, hanem a jót kellett megtanulnia megkülönböztetni a rossztól. Az igazat a talmitól.
A jó nem azonos az éppen aktuális „jó oldal”-hoz való csapódással. Akkor sem, ha a jó választása nem hoz karriert, küzdelmes életet követel, olykor meg magát az életet veszi el az embertől.
Nem olyan egyszerű eligazodni a világ dolgaiban. Mióta megszűnt a sajtó-média-tisztesség alapelvét képező szabály, hogy „a hír szent, a vélemény szabad”, azóta az ember, aki szeretne kissé tisztábban látni, nagy bajban van, mert csupa „véleményformáló írásokat-irományokat” talál keresgélése közben.
Egész helyett féloldalas vagy még annak sem nevezhető jelentéseket történésekről, amelyekből a tények is hiányoznak gyakorta, csak a véleményformáló szerző dogmái olvashatók ki. Újságolvasó embernek aligha lenne feladata azzal tölteni napjait, hogy a médiakáosz kellős közepén boncolgassa: akkor vajon mi is történt valójában. Többet ér, ha a közösségek életére figyel, abból von le következtetéseket maga számára.
A Disney-világban a háborúk mellett – amelyek csak úgy, minden ok nélkül kirobbannak – szép számmal vannak politikai leszámolások – ezeket bíróságok hozzák össze –, merényletkísérletek, merényletek, politikai gyilkosságok.
Az utóbbi években szaporodnak a véleménygyilkosságok is. Embert ölnek a véleménye, a meggyőződése miatt. Mint legutóbb Charlie Kirk-öt. Pusztán azért, mert szólni mer, vitára hívja mindazokat, akik kizárólag a saját dogmáikat tartják kimondhatónak, mert oldalt választottak, ahol érvekre nincsen szükség, mert az egyetlen érv „a jó oldal”. Aki másként gondolkodik, más létfilozófia szerint él és érvel, az hallgasson, ne zavarja meg „a jó oldal” nyugalmát. S magára vessen, ha végső ellenérvként golyót kap.
A Disney-világ leegyszerűsített zűrzavarában különös „érvrendszer” uralkodik. Az érvek: billogok, skarlátbetűk.
Aki nem áll be a posztdemokrácia hitelvei mögé, azonnal diktátor, fasiszta, antidemokratikus, jogtipró, rasszista, jobboldali szélsőséges, s ha nem fogadja el, hogy hetvenvalahány emberi nem létezik, akkor még homofób, transzfób, egyéb-fób is… Aki a haladókat (progresszíveket) veszélyezteti.
Igen: veszélyezteti. Ezt egy érdekes véleményütköztető esti műsorban a szlovák tévében a napokban hallottam egyik elismert filozófusunk-politikusunk (Boris Zala) szájából. Két régimódi (konzervatív) amerikai szlovák gyökerű egyetemi oktató társaságában magyarázta el, hogy a szerinte (is) szélsőjobboldali Charlie Kirk vitaestjein elhangzottakat egy progresszív lélek fenyegetésként élheti meg, s ezért talán Kirk maga is tehet róla, hogy áldozattá vált, hiszen jobban megválogathatta volna a szavait, finomíthatta volna a véleményét, hogy ne bántsa meg a másként élőket és gondolkodókat.
A posztdemokratikus kor mantrája tehát az áldozathibáztatás. Charlie Kirk megölését követően világszerte ez volt a mainstream érvelés, a széplelkű haladárok legfőbb érve. Ismerős?
Igen, ismerős lehet, ugyanígy vélekedtek hazai progresszívjeink is a szlovák miniszterelnökre leadott lövések után. De nem volt más helyzetben Donald Trump sem az Óperencián túl… Timothy Garton Ash brit történész a The Guardian hasábjain „finomabban” fogalmazott: Charlie Kirk jobboldali aktivista meggyilkolása kapcsán azért méltatlankodott, hogy Trump a „radikális baloldal” gyűlöletbeszédét okolta.
A Disney-világban „másként gondolkodó” kizárólag az, aki a fősodor híve, aki „a jó oldalon” áll, aki az ő eszméit hiszi és hirdeti, a többi valódi másként gondolkodó, normális ember kirekesztendő, száműzendő, börtönbe való, felszámolandó…
Megjelent a Magyar7 2025/38. számában.
