2021. október 11., 08:15

Diplomácia, testtartás és becsípődés

A felvidéki magyarság vegyes érzelmekkel fogadta a múlt heti magyar-szlovák külügyminiszteri tárgyalások végeredményét. Persze, a két miniszter eltérő habitusa miatt nehéz az egész találkozót, ahogy a magyar-szlovák diplomáciai cicaharcot illő nyugalommal kezelnünk. Nemcsak a magyar oldalról, hanem a szlovákról is.

szijjártó korcok
Fotó: Szijjártó Péter FB-oldala

A szlovákságot sikerült felpiszkálni azzal, hogy a magyarok teret akarnak nyerni Szlovákiában, fel akarják vásárolni az „ősi szlovák” termőföldet, a magyarok pedig azon háborognak, mi köze van a szlovák külügynek ahhoz, mire költi a magyar állam a pénzét, ha az nem ütközik uniós jogszabályba. A felvidéki magyarság veszélyeztetve látja az egyetlen segítségforrást, hiszen attól az államtól, amelynek állampolgára, s ahol az adóit befizeti, nem számíthat támogatásra.

Miért is akarnak a magyarok teret nyerni Szlovákiában?

A magyar vállalatok nemcsak Szlovákiában akarnak teret nyerni, nemcsak ide akarják kihelyezni a tőkéjüket, hanem mindenhova, ahol az üzleti eredményt hozhat. Ez az új stratégia. Egyszerű logika. A magyar gazdaság lassan eléri azt a fejlettségi szintet, amikor kénytelen lesz lemondani a kohéziós támogatásokról, a külföldi tulajdonú vállalatok azonban továbbra is tekintélyes összegeket visznek ki az országból, ami hiányozni fog. Ezért létkérdés a magyar gazdaság számára, hogy külföldről is áramoljon vissza jövedelem, legalább akkora mértékben, mint amennyit innen kivisznek nyugati barátaink.

Hogy most iparba, kereskedelembe, mezőgazdaságba vagy bármi másba fektet, az tulajdonképp mindegy. Sőt, az az igazi, ha egyszerre mindenfélébe. Álljunk több lábon!

Az elgondolás logikus, hiszen ezt teszi minden nyugat-európai állam, és a mindenkori szlovák kormányzat is tárt karokkal, beruházásösztönzőkkel várja a nyugati befektetőket, hiszen munkahelyeket, adóbevételt és GDP-növekedést hoznak. Így tesz a magyar kormány is, sőt a járvány ideje alatt soha nem látott nagyságú beruházási támogatásokat folyósított azoknak, akik hajlandók voltak úgy megőrizni munkahelyeket, hogy közben a beruházásukkal növelni tudták a termelési kapacitást. Ahogy Szijjártó Péter elmondta, szlovák vállalatoknak is nyújtottak támogatást, ugyanis nincsenek becsípődve a tőke nemzetiségét illetően.

A gond csak ott van, hogy Korčokék pontosan tudják, az ilyen kommunikációra igencsak vevő a szlovák közvélemény és az egész szlovák politikum, pártállástól függetlenül. Meg is lett a visszhangja a sajtóban, Robert Ficóék még rendkívüli parlamenti ülést is kezdeményeztek a témában.

A fő baj Szlovákia szempontjából mégsem a magyar térnyeréssel van, hanem azzal, hogy ők ugyanezt nem tudják megcselekedni. Lehet vitatkozni, hogy az eurózónához való csatlakozás vagy a lassan tíz éve elmaradt reformok hiánya okozza, esetleg mindkettő együtt, de a szlovák gazdaság lassulóban van. Nem érkezik az idegen tőke, nincs stratégia, amivel újabb lökést adnának a gazdaság fejlődésének. Az új kormány beígérte a reformokat, de egyet sem tudott megvalósítani. Már több szlovák közgazdász is arra figyelmeztet, Európában a szlovákiai a legsérülékenyebb költségvetés, és ha így megy tovább, nagyon könnyen a görögök sorsára juthatunk. Ez mára azt eredményezte, hogy a kormány válságkezelése mindenről szólt, csak nem a gazdaság megőrzéséről, netán a kanyarban való előzés esélyéről. Szlovákia nagyon messze van még attól, hogy elérje a 2019-es gazdasági teljesítmény szintjét.

Talán jövőre, hacsak nem szól bele a járvány következő hulláma vagy az alkatrészhiány.

Ezzel szemben Magyarország már az idei második negyedévben elérte azt. Világos matematika. Minden egyes százalékpontnyi magyar GDP-növekedés 150 milliárd forint, azaz majdnem félmilliárd eurós mozgásteret nyit a magyar kormány számára. Ebből lehet nyugdíjakra, családtámogatásra, sőt gazdaságfejlesztésre is költeni, még ha az ellenzék ezt a közelgő választások által kierőszakolt osztogatásnak is tudja be. Lehet annak is tekinteni, de mindnek megvan a közgazdasági létjogosultsága, és a kiadott pénzt valahogy mindig lehet úgy alakítani, hogy az újabb lökést adjon a gazdaságnak.

Persze megértem Ivan Korčok személyes ambícióit (szándékosan nem a vélemény szót használtam), aki eddigi diplomata és külügyminiszteri karrierjében oly bátran kiszolgálta a globalista mainstream irányvonalat, és várhatóan számít arra, hogy külügyminisztersége végeztével megfelelő zsíros álláshoz jut a világpolitika valamelyik szervezetében. A szlovák kormányzat számára azonban könnyen kínossá válhatnak a gazdaságilag megalapozott magyar kedélyjavító intézkedések. Például az a tény, hogy nálunk miért csak száz eurót adnak egy gyermek után a járvány következményeinek enyhítése címén.

Szijjártó Péter felül tudott emelkedni a látványos keménykedésen, és persze megígérte, hogy majd kap a szlovák külügy tájékoztatást arról, mit is szeretne a magyar állam.

Persze látható volt a kiegyenesedett testtartás, amit egy jól működő állam képviselője felvehet. Finom kis odaszúrással megjegyezte, hogy a pozsonyi szlovák pár héten belül végre autópályán gurulhat Pozsonyból Kassára, igaz, Budapesten keresztül, mert ugye a szlovák sztrádaépítészet egyelőre beleragadt a felsővisnyói alagútba. Az is optimizmusra adhat okot, hogy ezen felül nem cikizte a szlovák külügyminisztert, nem úgy, mint ukrán kollégáját az oroszokkal kötött sikeres gázvásárlási ügylet után. A magyar külügyminiszter tudja, hogy amíg van remény, addig igyekezni kell erősíteni a barátságot és ledönteni a bizalmatlanság falait.

Azt már csak remélni tudom, hogy ez az egyenes testtartás a felvidéki magyarokban is büszkeséget vált ki, és erőteljesebben merik vállalni a magyarságukat. Erre ösztönöznek minket a magyar kormány támogatásai is, amit szintén nehezményez a szlovák közvélemény. Persze ezt jól megalapozták az úgy nevezett oknyomozó újságírók, akik kiderítették, hogy évi 14 millió eurót ad a magyar állam a Felvidékre templomok, óvodák felújítására, intézményeink és vállalkozóink támogatására.

Erről (is) szólt a napokban egy beszélgetés, amelyet az egyik szlovák mélyliberális napilap szervezett.

A rendezvénynek az volt a diszkrét bája, hogy a komáromi nézőközönség biztosan tudott magyarul, ahogy a három felvidéki magyar politikus és az őket kérdező riporter is, a vita mégis szlovákul folyt. Nem is ez a lényeg. Két választ emelnék ki a teljesen behódolt riporter kérdéseire. Az egyik Gyimesi Györgyé, aki az Orbán Viktortól jövő támogatásokra csak annyit felelt, hogy számára sokkal szimpatikusabb, mint az a támogatás, amit a riporter lapja kap a holland királyságtól. A másik pedig Mózes Szabolcsé, aki nemes egyszerűséggel azt mondta, hogy az évi 14 millió euró támogatással az a baj, hogy nem a szlovák állam adja. 

És itt van a kutya elásva. A szlovák állam minket másodosztályú állampolgároknak minősít, amikor beruházni, támogatni, utat építeni kellene a régióinkban. Azt azonban zokon veszi, ha ezt a hiányt, az ellopott (mert adóink ellopásáról van szó ebben az esetben) forrásokat a magyar állam némiképp kompenzálni szeretné.

Láthatóan hosszú folyamat lesz, amíg végre rendbejönnek a dolgok. Pedig van rá példa, hogyan lehetne a két ország támogatásait megfelelően kezelni. Mondjuk úgy, ahogy a magyarországi szlovákság budapesti kulturális központját segítette meg a magyar állam, amely kétmillió eurót adott a szlovák evangélikus templom és az azt körülvevő ingatlanok megvételére, majd további négymilliót az építkezésre, és ehhez a szlovák állam további kétmillió euróval járul hozzá. Ez lehetne a jó példa. Mondjuk a magyar állam biztosít az itteni magyarságnak évi 14 millió eurót, ehhez a szlovák állam hozzáfizeti a háromszorosát, azaz 52 milliót. Ez biztosan meglátszódna a régiónkon és a felvidéki magyarság állapotán.

Megosztás
Címkék