Csak egy nő
Ismerőseim azt mondják rám, hogy velem mindig történik valami, elég, ha kilépek a kapun. Ez tényleg igaz, sőt nemcsak az utcára kell kimennem, hanem a lakásomban is sűrűn érnek mindenféle kacifántos események. Persze másokkal is megesnek ilyenek, csak nem mindenki teszi őket közzé. Most egy utcai incidensről szeretnék beszámolni.
Délelőtti sétakörutamból hazafelé tartva egy négysávos úton, plusz villamosvonalon kell átkelnem. Nem nehéz, hiszen csak el kell sétálnom a lámpás átjáróhoz. Innen azonban, ha már áthaladtam a széles úton, csak egy nagy parkolón át tudok eljutni a házamhoz vezető járdára. Ráadásul a parkoló autósbehajtóján is át kell gyalogolnom, de ez sem gond, mert a behajtó széltében zebra gondoskodik a gyalogosok biztonságáról.
A minap az történt, hogy a parkoló bejáratának közepe táján lépkedve egy szép fehér, csillogó-villogó Audi hozta rám a frászt. Gyorsan mutogattam a sofőrnek a „behajtani tilos” táblára, amely tiltja a behajtón való kifelé haladást, és a parkoló túlsó végére irányítottam őt, a kijárat felé. Azt a tekintetet, amivel illetett! Valószínűleg jól ismerte a forgalomnak ezt a szegletét.
Ki akarta használni azt az egy-két percet, amíg a gyalogosoknak zöldet jelez a szemafor, az autósoknak a főúton pirosat. Akkor szeretett volna a behajtón át kislisszolni az útra, hiszen semmi sem akadályozta (a tilos behajtani útjelző tábla nem érdekes). Csakhogy magam voltam az, aki akadályt jelentettem, mert az autó útjában ballagtam. Láttam, jobb, ha nyakamba kapom a lábam, mert képes lenne elgázolni. Abban a pillanatban indítottak az autók a főúton, és a sorban az első, egy jobbfajta terepjáró a parkolóba szándékozott befordulni. Csakhogy az Audi miatt nem fért el a behajtón. Ezért le kellett állnia, ezzel akadályozva az autóút jobb sávjában a forgalmat. Jókora hangerővel tülkölt a kifelé tartó autóvezetőre, és ő is a tiltást jelző táblára mutogatott. A ludas sofőr fülét-farkát behúzva lapított, és ahelyett, hogy elindult volna, ha már úgyis állt miatta az autósor, képtelen volt mozdulni. A dzsipes lehúzta oldalsó ablakát, és rákiáltott, hogy menjen már a fenébe. Amaz észbe kapott, majd teljesen megsemmisülten taposott a gázra, és kivágott az útra. Szerencsére továbbra is szabad volt az útja, hiszen a jobb sávban a terepjáró még mindig akadályozta a többi autós haladását.
Szándékosan a parkolónak az út felőli szegélyén lépkedtem, hogy mindent lássak. Amikor az arrogáns sofőr mellém ért, az öklét rázta felém, amit úgy értelmeztem, hogy az egész gubancot én okoztam.
Természetesen nem viszonoztam a kellemetlen üdvözlést. De azért elgondolkoztam. Amikor ennek az autósnak intettem, hogy a kijáratot arrébb találja, jól kimutatta a foga fehérjét. Még mindig az a véleményem, hogy képes lett volna – ha nem is elgázolni, de – legalább meglökni cuki járgányával, annak ellenére, hogy a zebrán nekem volt előnyöm. Mert ki és mi vagyok én, hogy helyrerakom őt? Csak egy nyugdíjas forma nő, ráadásul sima gyalogos! Hát az ilyen ne dirigálja őt, egy menő gépjármű tulajdonosát! Bezzeg inába szállt a bátorsága, amikor a sajátjánál méretesebb autó vezetője utasította helyre.
Hát ennyit a tiszteletről, a közlekedési szabályok betartásáról és a férfi-női egyenjogúságról, arról a híres-neves emancipációról.
