Chuck Norrist és a fiatalságunkat gyászoljuk
Már nem is próbálom elmagyarázni gyermekeimnek, akik százegynéhány csatornán kapcsolgathatnak a tévében, hogy "bezzeg az én időmben" a fekete-fehér készüléken négy csatornát lehetett elérni, a nyugati országrészben hatot. Ebben az időszakban rúgta ránk a tévéképernyőt Chuck Norris, rossz minőségű, hangalámondásos, másolt VHS-kazettánkon.
Pénteken a rá jellemző "fejbepörgőrúgással" felérve érkezett a szomorú hír: Chuck Norris 86 éves korában itt hagyott bennünket. Természetesen követtem őt a közösségi médiában, melyet korát meghazudtoló módon, profi módon kezelt, vagy kezelt neki az általa megbízott közösségimédia-ügynökség, ez mindegy is: generációm emlékezetében a baltaarcú színész a recsegő-ropogó, hullámzó, szemcsés videókbeli képében marad meg. (Természetesen Sylvester Stallone és Arnold Schwazenegger mellett, nekik innen kívánunk tartós jó egészséget. Bruce Leet meg már, sajnálatosan, csak holtában ismertük meg.)
Számunkra, akik a rendszerváltás idején voltak felső tagozatosak, ő nem mémek vicces főszereplője volt, aki "kétszer számolt el a végtelenig". Nekünk ő a szabadság első hírnöke volt, persze, akkor még nem így tekintettünk rá...
A létező szocializmus végnapjaiba beszüremkedő VHS kazetták egy másik világ lehetőségét mutatták meg/be. A Delta Force vagy az Ütközetben eltűnt nem a multiplexek steril kényelmében ért bennünket, hanem annál az osztálytársunknál, akinek volt videómagnója. "Tizedik" vagy ki tudja hányadik másolaton, csíkos képminőségben láttuk őt először. A hangja pedig... nos, az a félreismerhetetlen, orrhangon duruzsoló, monoton magyar alámondás volt. Egyetlen ember fordította és szinkronizálta az egész univerzumot, amerikait, oroszt és vietnamit egyaránt, ugyanazzal az érzelemmentességgel, amelyet Chuck Norris arcán láthattunk, minden egyes filmjében. Mégis elhittük minden szavát.
Ő volt az abszolút origó. Stallone túl izzadságszagú volt, Schwarzenegger túl monumentális, de Norrisban volt valami puritán, szinte szerzetesi nyugalom. Az a szakállas, rezzenéstelen arc. Ha ő megjelent a dzsungelben vagy a sivatagban, tudtuk, hogy a káosznak vége. Megnyugodtunk, mert a "jó" végre nem csak beszélt az igazságról, hanem oda is csapott érte.
Mi, akik ma az ötödik iksz környékén járunk, Chuck Norrisszal most egy kicsit a saját fiatalságunkat is gyászoljuk. Azt az időt, amikor még elhittük, hogy a gonosz mindig elnyeri büntetését, és hogy egyetlen ember is képes megfordítani a történelmet. Most, hogy elment, az ember nem egyetlen filmbéli jelenetre gondol vissza, hanem inkább azokra a pillanatokra, amikor nyolcan-tízen ültünk egy lakótelepi lakás nappalijában, a videómagnó kattogására, a visszatekert szalag hangjára, a hosszú estékre, amikor nem siettünk sehová. Ennek a "boldog időnek" Chuck Norris volt az egyik ikonja, és most, hogy ő is eltűnt, egy kicsit ez az idő is távolabb került.
De a szalag ezúttal végleg lefutott. A gép kattan, megkezdi a kazetta automatikus előretekerését, a képernyő elsötétül. A pörgőrúgás szelét még arcunkon érezzük, azt már nem mondhatom, hogy a hajam is lobogtatja. Maradnak az emlékek. És velük együtt az a csendes bizonyosság, amit akkor éreztünk: hogy a történet végén valahogy helyére billen a világ.
