Bűnbánóink, bűnbánataink
Emberek egy jól meghatározható csoportjának kriminalizálásával kétségkívül csúnyán és méltatlanul zárta le az évet Robert Fico negyedik kormánya, és az alkalmanként látszólag saját útját kereső, de a kabinet számára lényeges dolgokban koalíciós politikusként viselkedő köztársasági elnök.
Rejtő Jenő szerethető hőse, Fülig Jimmy tépelődött azon, hogy Piszkos Fred, a kapitány, "kavarja-e vagy nem kavarja", míg végül aztán rájött, hogy bizony kavarja. Akik azon töprengtek, hogy a negyedszer regnáló Robert Fico "ugyanaz-e vagy nem ugyanaz", azok az idő előrehaladtával kaptak egyre markánsabb választ kérdésükre.
Az is szomorú, hogy a parlamenti végszavazásra "síppal, dobbal, nádi hegedűvel" érkező szlovák ellenzék részéről kutya sem ugatta a módosítás Beneš-dekrétumokra vonatkozó részét. A módosítás ezen részét mintegy "kisebbségi hatáskörbe" utalták. De legalább tudjuk, kire és mire számíthatunk. Mert ha ilyen barátaink vannak, akkor tényleg nincs szükségünk ellenségre.
A "bűnbánó" tanú – olasz terminológiával pentito – intézménye a modern európai büntetőjog egyik sajátos eszköze. A 70-es, 80-as években Olaszországban a bűnüldözés azzal szembesült, hogy a Cosa Nostra és más maffiaszervezetek zárt, hierarchikus működésével szemben a klasszikus bizonyítási eszközök önmagukban nem mindig elegendők. Kellettek, akik az addig sérthetetlennek tűnő hallgatási kódot – az omertàt – belülről megtörik, természetesen jogi ösztönzők, és tanúvédelmi garanciák mentén. A modell ikonikus alakja Tommaso Buscetta lett, akinek vallomásai nemcsak konkrét ügyeket, hanem a maffia szervezeti logikáját is láthatóvá tették a bíróságok számára. A pentito intézménye lényegében annak (f)elismerése, hogy a szervezett bűnözés zárt világát gyakran csak azok képesek feltárni, akik egykor maguk is részei voltak.
Az ’50-es évek koncepciós pereiből emlékezhetünk rá, milyen veszélyeket hordoz, ha valakit, egyéb bizonyíték híján, csak tanúvallomások alapján ítélnek el. Nem zárható ki, hogy ezzel a jogintézménnyel a közelmúltban is visszaélhettek. De ebben az esetben az egyedi visszaélések pontos feltárása és kivizsgálása lenne az üdvözítő út, nem pedig a teljes rendszer felszámolása, ahogy azt most láthattuk.
Így most a gyakorlatban a változtatás kevesebb védelmet hoz a jogállamnak annál, mint amennyit ígér, miközben valós és mérhető kockázatot jelent a szervezett bűnözés elleni hatékony fellépésre nézve. Ha a jogalkotó célja a visszaélések megakadályozása lett volna, akkor azt nem sebbel-lobbal, becsúsztatott bizottsági indítványokkal, a gyorsított törvényalkotási eljárásban kellett volna megalkotni, hanem a hazai és nemzetközi büntetőjog legnagyobb elméi véleményének meghallgatásával, a rendőrség és az ügyészség bevonásával, esetleg, 'urambocsá, társadalmi egyeztetéssel. De mintha a jogalkotó célja nem ez lett volna...
