Boldog békeidők
A történelemkönyvek lapjairól olvasóink számára ismerős lehet a boldog békeidők kifejezés. A “nagy háború” után, ahogy a kortársak az első világégést emlegették, az elhúzódó vérontásból, majd az évekig tartó felfordulásból nehezen ocsúdva, eleink sóvárogva tekintettek vissza a béke éveire. A sok szempontból megszépítő emlékezet prizmáján keresztül így vált boldog békeidőkké a régi századforduló, annak minden Janus-arcúságával együtt.
A nagy háború lövészárkaiból nemcsak a szétszakított Magyarországon, de szerte a kivérzett Európában egy új nemzedék mászott ki, amely a vérben és a sárban otthagyta korábbi ideáit. Az emberiség szolgálatába állított határtalannak hitt fejlődés gépfegyvereket, kezdetben még ormótlan tankokat és lélekvesztőnek tűnő repülőgépeket készített a háború mindent felőrlő malmainak. Az eredmény nem maradt el: halál futószalagon - Henry Ford sem álmodhatta volna meg tökéletesebben az első valódi népautó, a Ford gyártószalagjait.
A húszas évek közepére - éppen egy évszázaddal napjaink előtt - világossá vált, hogy a századforduló pozitivizmusa mindörökre belefulladt a Somme és Verdun vérszivattyújába. Már egyetlen gondolkodó ember sem hitt abban, hogy a technológiai fejlődés mindig és mindenkor a közjót és a haladást szolgálja.
Az emberi természet mégis fordult egyet önmaga körül, és a futószalagon gyártott halált felváltotta a csúcsra járatott fogyasztás, a robusztus gazdasági növekedés, és azzal karöltve a világ szerencsésebb tájain a soha korábban nem látott jólét alig több mint fél évtizede.
Frissen vakolt ház előtt parkoló népautó, telefon, rádió, megannyi korábban ismeretlen kényelmet biztosító háztartási gép, óceánokat átszelő légijáratok. És hamarosan jött a fekete leves, pontosabban a fekete csütörtök 1929-ben. Magasról lehet nagyot zuhanni.
Ahogy a századforduló technikai vágtatása a nagy háború tömegmészárlásába, úgy a húszas évek gazdasági száguldása a nagy tőzsdekrachba, és az évekig elhúzódó világválságba torkollott. Amely után már semmi sem maradt ugyanolyan, mint előtte. A boldog békeidők világának koporsójába ekkor verte bele az újabb kataklizmákat sejtető idő az utolsó szeget.
A polgári világ cilindere naftalinba került, egy pillanatra minden a feje tetejére állt. A felvilágosodás három nagy eszméjéből kettőt a huszadik század totalizált: az egyenlőséget a kommunisták, a testvériséget a fasizmusok, az önmaga farkába harapó szabadságra még várni kellett egy évszázadot. Az új eszmék ízig-vérig modernek voltak a naftalinszagú polgári világgal szemben. Harsogók, életerőtől duzzadók, míg a régi világot képviselő hatalmak esetlenek, nehezen moccanók.
Egy újabb véres világégés végén mindebből csak a romok maradtak, és a romok alatt maradt a modernségből az önmagából kiforgatott testvériség. Kialakult az a világrend, amely folyamatosan késhegyen táncolt, mégis a modern idők leghosszabb békekorszakát hozta el. Idővel a modernség második pillére, a kiforgatott egyenlőség is összeomlott, egyetlen győztesnek látszó pólus maradt, a szabad világ, hogy azután az is kifordítsa önnön magát.
Lám-lám, a történelem mégsem ért véget. Most újra a boldog békeidők után sóvárgunk, nyakunkon a Háborúval, a Rémmel. Napjainkban csak egy dologban lehetünk biztosak, a világ már soha nem lesz olyan, amilyennek megismertük. Száz év alatt sok minden változott, de egy dolog a régi, a megszépülő boldog békeidőket ugyanúgy visszavárjuk, mint nagyszüleink, dédszüleink.
