Bokrodnak megette
Akárhogy is töröm a fejem, képtelen vagyok megfejteni, mi járhatott a maradék hitelét is egyre inkább elveszítő, Árpi bácsi mesevonatán lejtmenetben száguldó Most-Híd-as vegyes tudatú politikusok ravasz fejében, amikor világra szülték a nagyszerű ötletet, hogy a két magyar kőszínházunkat csak úgy ukmukfukk odaadják az államnak. Pontosabban a Szlovák Nemzeti Párt által felügyelt kulturált minisztériumnak.
A kommunikációjukban úgy jelent meg a furmányos ötlet, hogy nagyobb rangot jelent az állam kebelén működni a Tháliának és a Jókainak, mint a megyei büdzsék bozótosában machetézni a másod- és harmadrendű utak kátyúzására vagy a kőművestanoncok (értsd szakiskolák) pallérozására szánt pénzek gerillaharcában. Hát nem patinásabb dolog a Szlovák Nemzeti Színházzal, az ugyancsak pozsonyi Új Színpaddal, a Besztercebányai Állami Operával és a Kassai Állami Színházzal egy tutajon csápolni? Mert a fentiekkel ki is merül a központi állami mecenatúra intézménye. Az összes többi színház, ha jól számoltam, van vagy hatvannégy belőlük, vagy megyei, vagy városi, vagy magánkézben küzd a kultúra kharübdiszével.
A másik esti meséjük azt volt, hogy stabilabb és megbízhatóbb lesz a finanszírozásuk. Vajha. De hamar előbújt a szög a zsákból, hogy ez sem igazabb állítás, mint a sánta kutyából faragott szalonna, hiszen a törvénytervezetükben fehéren-feketén ott éktelenkednek a csúnya számok. Amelyek elárulják, hogy ez az egész egy nagy marha átverés. A lóvé ugyanis centre ugyanannyi lenne, csak a megyék befizetnék a kulturált minisztérium bukszájába, változatlan összegben, majd a minisztérium kiutalná ugyanazt a színházaknak. Hogy ennek a tili-tolinak mi értelme van, ők biztosan tudják, mert nagyon agyafúrtak, csak a gyengébbek számára nem egészen világos. Márpedig sokan vagyunk gyengébbek, és azóta sem kaptunk magyarázatot. Lehet, hogy bent kell maradnunk délután is az iskolában?
A magyarázatból nem jutott a színházak vezetőinek sem, hiszen meg sem kérdezték őket. Ők először felháborodtak, majd némileg visszafogottabban nyilatkoztak, hogy hát ha több lenne a támogatás, volna benne ráció. Nem lenne több, kedves igazgató urak, s nincs is benne ráció. Legfeljebb korai vakáció: gyorsan útilaput kapnátok, ha nem úgy táncolnátok, ahogy a vegyes tudatúak fütyülnek, mert ugyebár mindenütt – különösen tájainkon – az a szép szokás, hogy a gazda parancsol. A gazda pedig ott ül a fenséges kulturált minisztériumban, amely annak a pártelnöknek a keze alá tartozik, akinek a Béla a barátja. Vagy már ő sem? Talán sosem tudjuk meg.
Jól tudom, mi lappang bokrodnak megette, mondja Toldi Miklós a második énekben, s talán helyénvaló Arany János zsenijét ilyen alantas ügyben előráncigálni. Ugyanis erről szólhat az egész mocskos történet: furmányosék viszkizgetés és konyakozás közben kiókumlálták, hogyan lehetne megkaparintani a két színház feletti uralmat. Törvényt kell módosítani, hiszen a törvények mindig célirányosak, és olykor semmi közük a köz érdekeihez. Meglehet, már ki is nézték maguknak, kik lesznek az új direktorok. Találtak valami tehenészt, kondást, lovászt vagy juhászlegényt, akinek igencsak ínyére lenne a direktorság.
Végül is a színház olyan, mint a politika meg a foci, mindenki ért hozzá, aki elvégezte a kisegítőt. Gondolják vegyes tudatúék, kapaszkodva Árpi bácsi lejtmenetben robogó álomvonatán. Hogy mielőtt végleg árokba fordulnának, legalább egy-két seftet még nyélbe kéne ütni.
