Beteg világ
Csak kapkodom a fejem. Egy távoli ismerősöm, aki világéletében olyan sovány volt, mint a gyufaszál, negyvenéves kora táján súlyos cukorbeteg lett. Egy másik meg, aki örökös menőmanóként tette a dolgát, szívrohamot kapott. Döbbentem veszem tudomásul, hogy környezetemben egyre több a Crohn-beteg, a lisztérzékeny. S ami a legfurább, hogy nem azok lesznek betegek, nem azok halnak meg hirtelen, akik isznak, cigarettáznak, züllött életet élnek, netán túlsúlyosak. Valami hiba lehet a receptben, hiszen ahány egészséggel foglalkozó fórumon csak részt vettem, mindenütt ezeket a rizikófaktorokat szajkózták.
Régóta sejtjük, mi több, lassan napnál is világosabbá válik, hogy többet árt nekünk a stressz, az örökös készenlét, a hajszoltság, mint a cigarettafüst vagy éppen a féldeci. Persze senkit sem szeretnék még véletlenül sem ezen dolgok élvezetére buzdítani. Bár néhány éve hallottam egy érdekes elméletet arról, hogy sem az ital, sem az egyéb káros élvezetek nem ártanak nekünk, ha belül rendben vagyunk… Ha lelkileg magunk alatt vagyunk, akkor viszont hiába táplálkozunk úgy, ahogy a nagykönyvekben meg van írva, sportolunk napszámra, a testi betegség utolér.
Merthogy e kettő, a test és a lélek nem választható külön, ha az egyik „rossz passzban” van, azt előbb-utóbb a másik is jelzi. Tudományosan bizonyított tény, hogy a legtöbb rákfajtát a lelki bajok generálják, néhány más kockázati tényezővel együtt. Mindegyik daganatos betegségnek megvan a maga lelki oka, eredője.
Úgy ment el, ahogy élt: gyorsan. Mostanában túl sokszor hallom ezt a mondatot. Lehetne éppenséggel szép halálnak nevezni azt, ha valaki összeesik, vagy elalszik, és többé már fel sem ébred. Csakhogy ez napjainkban nem nyolcvan-kilencven éves korban következik be, hanem akár már 40-50 évesen. Addigra jó eséllyel tönkre tesszük magunkat. Mert miről szól ez a szép, új, modern világ? Gürizz, hajts reggeltől késő estig, hétvégén is, állj készenlétben. Miért is? Hogy legyen új autónk, elutazhassunk nyaralni, fizetni tudjuk a jelzáloghitelt, vagy éppenséggel biztosítsuk az alaptőkét gyermekeink boldogulásához. Addig feszítjük, míg túl nem feszítjük a húrt… Mikor pedig elszakad, marad a döbbenet, az okok keresése, a szokásos sirámok: de hisz soha nem volt semmi baja, nem panaszkodott, hogyhogy elment...?
Nap, mint nap elvárásoknak akarunk megfelelni, sűrűn kényszerülünk elhagyni a komfortzónánkat, sodródunk az árral, más is sokat dolgozik, én is bírni fogom… Miközben csacsi fejünkkel azt is elfelejtjük, hogy ötven- hatvan éves korban már nem megy úgy a munka, mint harmincévesen. Hogy amit pár éve még fél kézzel is bírtunk, azt most kettővel is épphogy meg tudjuk csinálni. Ezzel nincs semmi baj, ez az élet rendje, ahogy haladunk előre a korban, úgy lassulunk. Pontosabban lassulni kellene. De mi, akiknek a nyugdíjig még rengeteget kell dolgoznunk, bizonyítani akarunk. Hogy felvesszük a versenyt a fiatalokkal. Kit is csapunk be ezzel valójában?
Őrült világ, beteg világ. Ez a fene nagy jólét, ami sokba kerül nekünk, elveszi tőlünk lelkünk nyugalmát. Nincs időnk. Sem önmagunkra, sem azokra, akik fontosak nekünk. Nincsenek igazi emberi kapcsolataink, sokszor csak az online térben való silány kommunikáció marad. Nem tudunk lazítani, folyton folyvást kattog az agyunk és tapossuk féktelenül azt a bizonyos mókuskereket. A kudarcot tragédiaként fogjuk fel, tanulólecke helyett, nem tudunk elengedni dolgokat, amibe bizony bele lehet betegedni.
A megoldás pofonegyszerű: egy-két sebességgel vissza kell kapcsolni. Kevesebb munkával és ezzel egyidejűleg kevesebb pénzzel is be lehet érni. A betegség olyan, mint a fék, megállásra kényszerít, jelzi, hogy nem jó irányba megyünk. Ha bölcsek vagyunk, még időben vesszük az üzenetet.
Ha kevesebb lesz a stressz, kisebb a civilizációs betegségek kockázata is. Ha találunk magunknak egy hobbit, vagy éppenséggel megtanuljuk a lazítási módszerek valamelyikét, akkor jó úton haladunk. Azokat a bizonyos szelepeket is engedjük ki néha, mert amióta ember él a földön, ezt mindig meg is tette. Nem vagyunk gépek, automaták, hanem testből és lélekből álló lények. S e kettőnek teljes egyensúlyban és összhangban kell maradnia, hogy ágyban, párnák között végezzük, valamikor idős korunkban.
