Belenézni a munkapiac tükrébe

Miközben a kormány szorgalmasan beszél bérfelzárkóztatásról, ipari növekedésről és digitalizációról, a valóság – mint mindig – árnyaltabb. Mert a kérdés nem az, hogy lesz-e átalakulás. A kérdés az, hogy ki vezeti, és ki marad alatta.

A legképzettebbek exportcikké váltak – saját rendszerünk képtelen vonzó alternatívát kínálni számukra. Pedig munka volna. Csak nem elég megbecsülve, nem elég korszerű körülmények között és nem elég jövőbiztosan.

Igen, a bérek nőnek, az elmúlt öt évben érezhetően. De nem egyformán. A nyugat-szlovákiai ipari övezetek és a pozsonyi szolgáltatási szektor egy másik univerzumban mozognak, mint a kelet-szlovákiai közalkalmazotti hálózat vagy a turizmus.

A mediánbér emelkedése örvendetes, de nem kompenzálja az infláció, a lakhatási költségek és a megélhetés drágulásának tempóját. A fiatal pályakezdők reáljövedelme stagnál, miközben az idősebb generációk egyre kevésbé tudnak alkalmazkodni a munkapiac új követelményeihez.

Közben külföldi munkaerő tartja életben a termelést: ukránok, szerbek, ázsiaiak érkeznek sorban a gyártósorok mögé, miközben a hazai munkavállalók gyakran mennek Nyugatra ugyanilyen fizikai munkát végezni – csak dupla bérért. Ez nem nemzeti kudarc, hanem rendszerszintű piaci válasz: a globalizáció működik, de mi közben egyre kiszolgáltatottabbak vagyunk. A vendégmunkások nélkül a gyárak leállnának, a szolgáltatások megbénulnának, az építőipar pedig térdre rogyna. A kérdés már nem az, hogy jönnek-e – hanem, hogy meddig maradnak, és mikor lesznek nélkülözhetetlen részei az állandó munkaerő-állománynak.

Az MI bevezetéséhez digitális kompetencia kell, nyelvtudás, rugalmas tanulási képesség – ez az a mezőny, ahol a szlovák oktatási rendszer még mindig alulmarad. A valódi kérdés tehát az, hogy képesek vagyunk-e tömegesen átképezni, támogatni, áthangolni a társadalmat, vagy csupán statisztái leszünk a nemzetközi gépezetnek, amely hatékonyságot keres, de nem emberi sorsokat. Ehelyett napi szinten kapjuk a Fico-ellenzék háború újabb színdarabjait, amelyek igazán csak arról szólnak, hogy megosszák az embereket. Az érzelmek működnek, elvisznek a szavazni, ez a lényeg.

Egy valódi munkapiaci reform nemcsak a bérekről, hanem a jövőképről is szól. Rugalmasabb foglalkoztatási formák, célzott átképzések, régióspecifikus támogatások, nyelvi és digitális képességek fejlesztése – ezek nélkül a növekvő bér nem több, mint átmeneti nyugtató egy elöregedő, kiürülő és digitalizációban lemaradó gazdaságban. Ez persze nem olyan érdekes, mint a miniszterelnökként megbukott Matovič performanszai, amiről majd videókat láthatunk a híradóban vagy a közösségi médiában.

A szlovák munkapiac tehát átalakul – kérdés, hogy reagálunk-e rá, vagy sodródunk vele. Mert ha csak reagálunk, akkor mások döntenek helyettünk. Ha viszont felismerjük a változások mély struktúráját, akkor nemcsak túlélni tudunk, hanem új irányt is szabhatunk.

De ehhez több kell, mint kampányjelmondatok. Ehhez bátorság kell – megújítani egy rendszert, amelyet sokan már csak túlélni akarnak.