Belebukhat Trump az iráni háborúba?
Továbbra sincs tartós megoldása az Egyesült Államok és Irán közti konfliktus lezárásának. Bár az amerikaiak már a konfliktus kezdete óta egyértelmű katonai erőfölényben vannak, az iráni vezetés továbbra sem hajlandó egy számukra kedvezőtlen megállapodásba belemenni, ami nemrég ismét a harcok kiújulását eredményezte. Mindeközben egyre inkább nyilvánvalóbb, hogy Donald Trump elképzelései súlyos stratégiai kudarc felé mutatnak az iráni konfliktus lezárását illetően, ami az Egyesült Államok nemzetközi megítélése mellett, már az elnök hazai népszerűségét is megtépázta.
A jelenlegi helyzet azért is hozza különösen kellemetlen helyzetbe Washingtont, mert a Trump-adminisztráció az elmúlt hetekben még azt próbálta bizonygatni, hogy az Egyesült Államok az erő pozíciójából kényszeríti térdre Iránt. Ehhez képest a valóság egyre kevésbé hasonlít egy amerikai győzelmi menetre. A korábban egyfajta győzelemként beharangozott megállapodás rövid idő alatt léket kapott, a Hormuzi-szoros körül pedig nemrég újra támadások történtek. Ennek során az amerikai hadsereg ismét iráni célpontokat támadott, Teherán pedig válaszul ismét amerikai katonai létesítmények elleni válaszcsapásokról beszél. Miközben tehát Trump a háború lezárását saját külpolitikai diadalaként próbálta eladni, a terepen inkább az látszik, hogy a konfliktus nem véget ért, hanem új formában folytatódik.
A fejlemények miatt Trump nemrég ráadásul ismét fenyegető hangnemre váltott, aminek részeként az amerikai elnök már sokadszorra jelentette ki, hogy ha Irán nem tartja magát az amerikai feltételekhez, az Egyesült Államok a már korábban eszközölt gazdasági szankciók mellett, újra katonai erővel fogja befejezni, amit elkezdett. Az iráni rezsim azonban már lényegében évtizedek óta szankciók és katonai nyomásgyakorlás között él, amik bár komoly károkat okoztak az ország gazdaságának, eddig nem vezettek a politikai rendszer összeomlásához. A teheráni vezetés az évek során megtanult alkalmazkodni a külső nyomáshoz, a belső gazdasági nehézségeket pedig rendszerint a külső ellenségkép erősítésére fordítja. Hasonló folyamatok figyelhetők meg a jelenlegi helyzetben is. A szankciók, bombázások, fenyegetések, ultimátumok láthatóan nem gyengítették meg érdemben az iráni vezetést, az egyre romló gazdasági és társadalmi helyzet ráadásul már a lakosság körében is egyre komolyabb ellenszenvet vált ki az amerikaiakkal szemben.
Ennek részeként bár katonailag minden egyes alkalommal képes volt súlyos károkat okozni az országnak, politikailag ennek ellenére sem tudta rákényszeríteni az ellenfeleire a saját akaratát. Irán helyzete pedig ebbe a mintába illeszkedik bele. Az ország ugyan nem lett erősebb Amerikánál, de nem is tört meg a washingtoni nyomás alatt és bár értelemszerűen nem tudta megnyerni a háborút, elég ideig túlélte azt ahhoz, hogy a lezárás feltételeiről továbbra is alkudozni tudjon.
Egy katonailag lényegesen gyengébb állam számára ez pedig önmagában is jelentős politikai eredményként, míg az USA számára egyértelmű kudarcként értelmezhető.
Mindez pedig a közel-keleti erőviszonyok szempontjából is fontos lehet. Míg ugyanis Irán azt üzenheti a térség országainak, hogy a világ legerősebb hadseregével szemben is képes volt túlélni, az Egyesült Államok ezzel szemben egyre inkább azt kénytelen bizonygatni, hogy mindezek ellenére még mindig ő diktálja a feltételeket. Az eddigi eseményekből kiindulva ez pedig már egyre inkább nehezebben védhető állítás. Ha ugyanis Irán ténylegesen térdre kényszerült volna, akkor nem lenne szükség arra, hogy Washington újabb katonai akciókkal próbálja kikényszeríteni a már elvileg elfogadott feltételek betartását. A mostani helyzet így sokkal inkább azt mutatja, hogy az Egyesült Államok ugyan katonailag képes volt súlyos károkat okozni, de politikailag nem tudta lezárni a konfliktust a saját szabályai szerint.
Mindez pedig afganisztáni kivonulás után mindössze öt évvel, újabb bizonyítéka annak, hogy az USA az egyértelmű katonai fölénye ellenére sem tudja teljes egészében lezárni az általa vállalt közel-keleti konfliktusokat. Washington befolyása és nemzetközi megítélése márpedig nem kizárólag abból fakad, hogy katonailag erősebb az ellenfeleinél, hanem hogy képes-e a saját katonai fellépését politikai eredménnyé alakítani és olyan megállapodásokat kikényszeríteni, amelyeket az ellenfelei valóban betartanak.
Az iráni háború pedig épp az utóbbi pontokon kezdi ki a korábbi Pax Americana mítoszát és erősíti meg azt az egyre inkább elfogadott állítást, miszerint az Egyesült Államok bár még mindig az egyik legnagyobb katonai és diplomáciai hatalommal bíró ország a Földön, már korántsem rendelkezik akkora befolyással és erővel, mint az elmúlt harminc évben.
Ha azonban Trump tovább eszkalálja a konfliktust, akkor végső soron a saját béketeremtő és háborúellenes ígéreteivel kerül szembe, amit már azok a republikánus támogatói is politikai önellentmondásként értelmezhetnek, akik épp emiatt szavaztak az elnökre. Ez pedig tovább rombolná Trump amúgy sem túl acélos népszerűségét, ami a félidei választásokhoz közeledve már a republikánus pártnak is kellemetlenné válhat és a párton belül is az elnök ellen fordíthatja annak korábbi szövetségeseit. Bár mindez végsősoron önmagában aligha jelentené Trump politikai bukását, a mozgásterét jelentősen szűkítheti a következő két évben, ami minden bizonnyal már a sokszor amúgy is kiszámíthatatlan elnököt is rosszul érintené.
