Bartók és Menuhin nemzetközisége
És nemzetközivé lesz holnapra a világ! Ez a kommunista jelszó a huszadik század végére liberális programmá lett, napjainkban pedig a neomarxisták világegyesítő álma, ami szerintük kizárólag a nemzetek eltüntetésével képzelhető el. Ennek tudatában nem meglepő, hogy Németországban már Marx- és Lenin-szobrokat avatnak.
Gondoljuk csak át türelmesebben, mit is állítanak világmegváltó hevülettel?
Nemzetközivé lesz a világ. Nemzetek nélkül! Mintha a sakktáblán csak fekete (vagy csak fehér) bábukkal játszanának, egyszínű alapon.
Az egyszínűvé összemosott emberiség a legádázabb ideológia, amit a pénzügyi háttérhatalom valaha is kiötlött a nemzetek ellen. Pedig volt már néhány ötlete! (Kommunista forradalom Lenin vezetésével Oroszországban, a cári család kiirtva. Első és második világháború Európában. A földrész keleti felében a parasztság kiirtva, „véres péppé zúzva” stb.)
Az egész földgolyóra szóló nemzetköziség gondolata Nyugat-Európában éppen napjainkban hódít.
Ideológiai bódulat, nemzeti (karakteres) értékek igénye nélkül. Az EU-s fórumokra, amelyek már-már kivétel nélkül az internacionalizmus ügynökségeivé alakultak át, nem hatnak az érvek. Mintha nemzeti kultúra, irodalom és zene vagy általában nemzeti művészet már nem is létezne.
Persze ellenpéldaként volna még (van is!) néhány figyelemre méltó érvünk azzal kapcsolatban, hogy a „nemzetköziség” nem a karakteres értékek megszüntetésével valósíható meg. Hanem éppen fordítva: a különböző nemzeti értékek egymást is motiváló, megtermékenyítő találkozásával.
A példa ma is a legjobb tanító, ezért a „Világ proletárjai egyesüljetek!” vérszagú szlogenjével szembeni érvünk: Bartók Béla és Yehudi Menuhin – mély barátsággá fejlődött – művészi együttműködése.
Az amerikai Menuhin a háború és az 1938-as anschluss elől Amerikába távozó Bartók Bélától szonátát rendelt szólóhegedűre, amelyet Bartók 1944 márciusára meg is komponált.
Érdekes, hogy Bartók ezt a szonátát nem a tőle megszokott módon, nem a dolgozószobája kettős ajtaja mögött, a zongorán improvizálgatva kezdte komponálni. A négy tételből álló művet fejben alkotta meg!
Lám, nemcsak Mozartot áldotta meg az isten szuverén, a hangszer nélküli komponálás képességével, ahogy azt Hollywood unikumként tárta elénk. Számomra, az inkább impressziókra, mint mélyebb zenei tudásra támaszkodó jegyzetíró számára ez akár azt is jelenthetné, hogy ez esetben az alkotás inkább tudatos folyamat volt, mint játékos ihlet eredménye.
Menuhin első látásra eljátszhatatlannak vélte a művet. A hangsorok, futamok, szünetek kapcsolatában nyoma sem volt a dallam- vagy harmóniaépítésnek, a „kakofónia” (vagyis a fület-lelket tépő rossz hangzás) jellemezte a művet.
Mi lehetett az oka, hogy az amerikai Menuhin csak többszörös levélváltás után értette meg és fogadta el azokat a hangszertechnikai megoldásokat, amelyeket az Európából eltávozott (elmenekült) Bartók a kottában előírt? A sötét, helyenként borzongató magány atmoszférája képződik meg a szonátában, dermesztő érzetet keltve a hallgatóban.
Menuhin tehát megértett valamit, talán a mű mélyebb szerkezetébe belekomponált üzenetet. Talán azt a sötét jóslatot, amelynek a megvalósulását ma, a világ meghökkentő változásait és torzulásait, értékrombolását és értékdevalvációját látva tapasztalhatunk. S amely felismerés birtokában Menuhin a Szólószonáta hegedűre kompozíciót folyamatosan műsoron tartotta, Bartókot pedig korunk legnagyobb zeneszerzőjének nevezte.
Feuer Mária írja:
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/17. számában.
