Barikád az iskola kapujában
Amikor egy francia iskola kapuját szemetes konténerekből emelt barikád zárja el, vagy a marseilles-i utcán felgyújtott autóbusz hever lángokban, az egyszeri közép-európai ember hajlamos legyinteni: a franciák már megint tüntetnek. Csakhogy a szeptember 21-én kibontakozó, majd országossá terebélyesedő diákmozgalom több, mint a nem egyszer nyílt erőszakba torkolló francia utcai megmozdulások 1789-ig visszanyúló „hagyományának” legújabb fejezete.
A sajtóban a George Floyd halála kapcsán kirobbant zavargásokból jól ismert „nagyrészt békés” szófordulattal jellemzett tüntetés követelései feltűnően triviálisak: legyen elegendő tanár, ne legyenek túlzsúfoltak az osztályok, működjön a fűtés és a szellőzés, ne kelljen a diákoknak az egész napot az iskola falai között tölteniük. Való igaz: a francia állami középiskolákban a tanórák csaknem egytizedére nem jut pedagógus. A kormány online konzultációjának első eredményeiben a hozzászólások hetven százaléka az órarendekkel, csaknem fele pedig az épületek állapotával foglalkozott. Mindez a felszínes szemlélő számára azt sugallhatja, a diáklázadás mögött nem elsősorban elvont ideológia, hanem felhalmozódott mindennapi tapasztalat áll.
A francia köztársasági hagyományban az állampolgári egyenlőség és a társadalmi mobilitás jelképe: az a hely, ahol az ember elvben többre viheti, mint amire származása, családi háttere predesztinálná. Az egyre erősödő polarizáció és a tömeges migráció hatására kezelhetetlenné váló társadalmi feszültségek melléktermékeként a jobb módú családok kimenekítik gyermekeiket a meggyengülő állami intézményekből, míg a szegényebb, elgettósodó városnegyedek pedagógushiánnyal és leromlott épületekkel küszködnek.
A kilúgozott tantervek és a hierarchiamentesített, ideologikus célokat követő oktatási bürokrácia már nem képes olyan mércét felállítani, amely képes lehet kompenzálni egyes diákok otthonról hozott hátrányait. A közoktatás immár nem mérsékli, hanem újratermeli az egyenlőtlenségeket.
A kormány időközben háromezer, megfelelő képesítéssel rendelkező pedagógus sürgős mozgósítását jelentette be a legsúlyosabb hiányok enyhítésére. Ez érdemi engedmény, de aligha oldhatja meg önmagában a problémát. Franciaország súlyos költségvetési nyomás alatt áll: az iskolák többletforrás-igénye ugyanabból a közpénzből versenyez más kiadásokkal, amelynek szűkösségére a kormány hivatkozik. A 2027-es elnökválasztás közeledtével ráadásul minden konfliktus könnyen országos politikai üggyé terebélyesedik. Mindeközben a lázongások során a francia hatóságok szerint legalább huszonnégy középiskolát gyújtottak vagy dúltak fel, pedagógusok és tanulók százai sérültek meg. Iskolaigazgatókat támadtak meg, tantermek váltak használhatatlanná, az állítólagosan amorf és ideológiák nélküli posztmodern tömeg élére pedig olyan fanatikusok állhatnak, akik nem érik be az iskolai élet részletszabályainak toldozgatásával.
A hol valóban többé-kevésbé békésen tiltakozó, hol céltalanul, a pusztításért önmagáért őrjöngő tömeg a világhírű brit drámaíró, John Osborne Dühöngő ifjúság című színdarabjának főhősét, a „dühös fiatal” alakját megtestesítő Jimmy Portert idézi meg.
A munkáscsaládból származó Jimmy bár egyetemet végzett, mégis egy piaci édességárusító standon megkeresett jövedelméből él. Úgy érzi, az ötvenes évek Nagy-Britanniája nem kínál érvényesülési lehetőséget a hozzá hasonló fiataloknak, ezért folyamatosan támadja kora brit társadalmának – állítólagos – képmutatását, a hagyományos intézményeket, a középosztály értékrendjét és saját, felső középosztálybeli hátterű feleségét is. Dühének egyik forrása, hogy a háború utáni Nagy-Britanniában már nincsenek olyan nagy történelmi ügyek, amelyekért érdemes lenne lelkesedni. Bár Jimmy Porter nem politikai forradalmár – artikulálatlan dühét képtelen politikai programmá alakítani –, a darab elővetíti a későbbi nyugati ifjúsági mozgalmak, mindenekelőtt a bizonyos körökben máig ünnepelt 1968-as párizsi diáklázadás szellemi légkörét.
A mostani válság igazi tétje ezért a legkevésbé sem az, hogy a tüntetők meddig tudják fenntartani a blokádokat, vagy hogy a Sébastien Lecornu vezette kormány mikor büszkélkedhet egy nyugodt tanítási nappal, hanem az, sikerül-e ismét hihetővé tenni, hogy a francia társadalomban van-e még értéke az egyéni szorgalomnak és tehetségnek.
Ha erre nem érkezik válasz, a barikádokat egyszer majd lebontják, de a mögöttük meghúzódó társadalmi válság idővel szétfeszíti az együttélés minimális kereteit is.
Megjelent a Magyar7 2026/42. számában.
