Az igazi gazdagság
A minap egy mesét olvastam gyermekeimnek, arról szólt, hogy van egy család, 8 gyermekkel, és van egy gazdag magányos férfi. Az egyik kisgyermeknek, akinek a kezében egy vajas kenyér volt, az utcán véletlenül neki ment a gazdag ember, és a kisfiú arra a mondatra, hogy milyen ügyetlen vagy te, gyerek, összekented a drága öltönyöm, azt válaszolta, te nagyobb kárt csináltál, mert leesett a kenyerünk, ami a vacsoránk lett volna.
A gazdag férfi pedig másnap megkereste a családot, és mint általában, a mese utolsó mondata a tanulság. „A szobából még a szegényes kis gyertyafényben is átsugárzott az a gazdagság, amit hiába keresett eddigi életében. De most végre rátalált...” Nézem a rohanó világot magam körül, leülnék én is, de nincs időm, nem lehet, akkor nem végzek a munkámmal, a feladataimmal.
De miért találunk ki magunknak annyi feladatot? Miért hagyjuk, hogy amit más emberek elvárnak tőlünk, az szerint éljünk. Miért nem tudunk úgy élni, ahogy mi szeretnénk. Biztos a csillogás és ragyogás jelenti a gazdagságot? Nem, ahogy mesénkben is benne van, a szegényes gyertyafényen átsugárzó szeretet az igazi gazdagság.
A mesékről jut eszembe. Hétvégén mikor rendet raktunk a gyerekek szobájában, ami ugye nem egyszerű feladat, mondtam nekik, össze kéne pakolni ezt a sok játékot elajándékozni valakinek. Nem lettem ugyan népszerű, de aztán előjönnek a szokásos kérdések, „nektek nem volt ennyi?” Bizony én is olyan, vagyok, mint szüleink voltak, nem a mi időnkben máshogy volt, de ilyenkor elmondom, hogy nem, és nem is hiányzott, hogy sok legyen, és gondoljanak bele, a dédikéknek, volt egy babája, egy autója és mégis volt mivel játszani.Feltalálták magukat, a szüleik fejből mesélték nekik az esti mesét, nem a tévében vagy a telefonon nézték.
Karácsony közeledtével természetesen az ajándékozás témája is előkerül. Mosolyogva gondolok rá, mikor nagyanyám mesélte, ők bizony saját maguk készítették a szaloncukrot karácsonyra, és ha volt fájuk, akkor almát, diót tettek rá dísznek. Háború alatt annak is örültek, hogy együtt lehettek, énekeltek, beszélgettek.
Mikor békeidő volt, eljártak egymáshoz betlehemezni, és a szomszéd faluba éjféli misére. Amikor én voltam gyermek, a Jézuska hozta a karácsonyfát, mama elvitt minket sétálni, volt egy család, akinek a kertjében, a ház előtt óriási fenyőfa állt, és karácsonyra mindig feldíszítették. Emlékszem rá, gyönyörű volt. Mire hazaértünk, hozzánk is megérkezett a fa. Mi ugyan nem jártunk betlehemezni és éjféli misére sem, mert az éppen nem volt „divat”, de mentünk a keresztszülőkhöz, és volt csillagszórónk is, és énekeltünk is, a Mennyből az angyalt, mert az is hozzá tartozott az ünnephez.
Egy kicsi angyalkára vágyom én is, aki elhozná mindenki szívébe az ünnepet, a szeretetet, a rohanás és megfelelési kényszer helyett, hogy boldogabbak lehessünk, hogy az advent, az örömteli várokozás időszaka legyen. Míg gondolataimba mélyedek, szól a zene, ki ne ismerné a híres Neoton slágert ”Három napig jók vagyunk, sőt emberségesek, Istenem, hadd legyen egész évben ilyen a világ! Ha elmúlik karácsony, A szeretet lángja halványabban ég, De ha vigyázunk rá, nem alszik ki még.” Rajtunk (is) múlik. Gyújtsuk meg már most a szeretet lángját. Az igazi gazdagságot nem a vastag pénztárca jelentse, hanem a szeretettel teli szív. Ezt kívánom mindenkinek, így advent előtt.
