Az ételem az életem

Nem is az ezerillatú lapokhoz nyúlok először, hanem a címoldalnál is sokkal gyűröttebb, aprócska kis jegyzetekhez, melyeket nyilván a család asszonyságai tűzdeltek az oldalak közé. Az egyik jegyzettömbből kitépett papírlapon „Magdi néni almáspitéje” tárul elém. Magdi nénié. A szomszédé, aki a friss barackot úgy tette el télire, hogy kötőtűvel igazgatta a helyükre a gondosan és pontosan félbe-, vagy négybevágott barackkaréjokat a „dunsztos üvegben”. Hirtelen bevillan az emlékkép: anyukám épp a kis kezét préseli be a „hétdecis üveg” száján, hogy minden barackdarab a helyére kerüljön, s Magdi néni magyarázza, hogy csinálják ezt a „nagyok”.

Hoppá, egy fénykép. Nagyon régi, még keménylapos. Anyukámat kérdezem, ki lehet a hölgy: „Hát, nem is tudom, biztosan az Ida mama valamelyik barátnője.” Ida mama! Ma ebédre olyan cukorborsóleves volt, amilyet ő szokott főzni gyakran. Nem épp olyan, na, hiszen olyat csak ő tudott. Meghalt, már több mint tíz éve. Hiányzik. Anyukám cukorborsólevese is finom, de mégis oda kell képzelnem azt a plusz ízadalékot, ami a leves „Ida mamás” változatát igazán egyedivé, s bennem sejtszinten kódolttá tette. Mindig megfújta a levesemet, hogy „ne csípje meg a nyelvem, amúgy is felvágták már”. Az összes nagymamát az ő alakjáról és egyéniségéről kellene mintázni. Jót tenne most a világnak az efféle „egyhangúság”: én, legalábbis, el tudnám viselni mindazt a jóságot, humort és gondoskodást, amiben általa részünk lehetett.

Igen, na, ennyi magyarázattal tartozom: Zsigárdon a zöldborsó cukorborsó, a babfőzelék pedig borsómártás, a zöldbab pedig vajbab – ez már csak ilyen, nem mindig van logika az elnevezésekben, de az öregek már csak tudták, hogy mit, hogyan és miért neveznek el éppen úgy, ahogy… ma sem vitatkozunk az ősi hagyatékkal.

Szárnyalunk tovább az íz- és illatorgiával tele pillanatok sodrásában, s lám, egy nagyon régi receptbe botlunk: „Nanukszelet”. Ez az a pont, amikor kizökkenek a családi íz- és illatidézésből, s a felvidéki magyar létem villan be, pontosabban azon tűnődöm el, hogy silányodik-e, vagy épp gazdagodik a magyar nyelv azzal, ha más idegen nyelvekből fogad be jövevényszavakat. Ezesetben ugye a „nanuk”, mint egyértelmű szlovakizmus a tárgyszó. Nem, most nem Nanukról, az eszkimóról elmélkedem, hanem arról, hogy a legtöbb felvidéki magyar bizony így nevezi a jégkrémet a szlovák nyelvű megfelelő alapján. A jelenség nem kizárólag a mi magyar közösségünkben van jelen: a párom veretes székelyként nevezi a paprikát árdénak, a befőttesüveget borkánynak, a padlizsánt pedig vinetének – szó sincs itt önfeladásról, népek egymásmellettiségéből fakadó szavak ezek, veretes székelyek tízezrei használják nap mint nap ezeket a kifejezéseket, pedig a hangzásuk egyértelműen azt sugallja, hogy ezek a szavak a románból ragadtak át a székelymagyarok ajkára. Érdekes kérdés… majd egyszer ezen mélyebben is elgondolkodom: gazdagodás, vagy silányodás a jövevényszó? Na, legközelebb, de most megyek tovább, mert nagyon kíváncsi vagyok a további villanásokra.

Ohhh, egy újabb gyöngyszem a képviselőfánknál: „10 dkg výber liszt”, mint hozzávaló. Nem, nem boncolgatom a szót, ebben a pillanatban a családi emlékekre szomjazom, vagy inkább éhezem, lapozom is tovább. Arra azért büszke vagyok, hogy ezt a szót nem a családtagjaim közül írta fel a fecni hozzávalólistájára valaki. Ezer közül megismerem az összes családi kézírást. Lehet, hogy nagymamám esetleges barátnője, aki szerényen mosolyog a régi fényképen… Lehet. Ezt valószínűleg már soha nem tudom meg. Lapozzunk!

Ó, megint utazom: egy eredeti Tupperware receptkönyv a gyorskelesztőhöz. Nem is kell behunynom a szemem, s nyomban bevillan a kép: „Ha meghívod a barátaidat a házadba, kölcsönzöd a konyhádat, s mesélhetek ott a csodálatos Tupperware-termékcsaládról, amit most potom háromezer koronáért bárki megkaphat, Te pajtás, kapsz egy eredeti sodródeszkát. Na jó, ma akció van, ha most rögtön igent mondasz erre az egyezségre, sodrófa is jár hozzá. Jól jársz, hiszen ennek ezer korona az eredeti ára.” Egyszer a szüleim is részt vettek ilyen erőltetett meneten. Még nekem is rémesen kínos volt, pedig gyerekként hallgattam végig az élménybeszámolójukat az estről. A kedvenc idézett mondatom a marketing koronázatlan fenegyerekétől, anyám tolmácsolásában: „Nem ér meg magának háromezer koronát az egész szett? Ennyire nem számít, mit eszik a családja, milyen tápértékű és mennyire vitamindús ételhez jutnak a gyerekei?” Igen, ez az a pont, amikor minden normális ember nyomban lepetézik kínjában – a 90´-es évek derekán kalandozunk most, élek a gyanúperrel, hogy akkor még sem anyám, sem pedig apám havi keresete nem érte el a 6-7 ezer koronát. Hatalmas pénz volt a vételár, de embereink a fondorlatos kommunikációs trükkökre hajtottak. Nálunk hasztalanul. Szerencsére. Bizony, nyilván el kellett, hogy keserítsék a szüleim az ügynökök gyöngyét, mert ilyen edényünk – bár nyilván nagyon hasznos és minőségi cucc – soha nem volt, egy receptkönyvet azonban rájuk sózott utolsó szárnycsapásként, hátha… Nyilván leszögezte, hogy a recepteket speciális edény nélkül ki ne próbálják, mert felesleges.

Izgalmas utazás volt ez a kézzel írott receptfecnik világában, végre a könyvhöz értem, s vissza-visszakacsintottak rám a jóöreg receptek azokból az időkből, amikor még nem tudtak vásárolni érett avokádót guacamolehoz az emberek, azokból az időkből, amikor minden vasárnap húsleves volt a menü és rántotthús. A mainál nagyságrendekkel egyhangúbb menü mégis családokat rántott össze. Kislányként mindig én trombitáltam össze a családot: „Kísz a ebíd, gyertëk!” A család pedig „gyütt”.

Mindig volt téma, nem kértünk helyet a „tekerős telefonnak”, a Commodore 64-es számítógépünknek, a Panasonic fényképezőgépünknek és az össze-vissza 32 filmkockájának az étkezőasztalon. Nem szaladtunk ki az utcára, hogy mindenkinek elújságoljuk azt, hogy mi nálunk az ebéd, várva a like-ra hajazó buksisimogatást. Ma már talán fura elhinni: ha ebédidő volt, ebédeltünk, mint sok ezer, vagy tízezer más magyar család. Az ebédet megéltük és soha nem untuk meg a disznózsírból épp frissen a tányérunkra röppenő csirke-, vagy sertéshúsdarabokat. Sokan voltunk. Figyeltünk és tanultunk akkor is, ha épp nem akartunk. Az agyunkban és szívünkben „elmentett” információkból táplálkozunk ma is. Csak velük és általuk lehetünk emberré és felelős szülővé. Sokkal fontosabbak a gyermekkori ebédek emlékei, mint azt hinnénk. S a családi szakácskönyvek is sokkal jelentősebb értéket hordoznak a megsárgult lapjaikon és a megsárgult lapjaik között, mint azt valaha gondolnánk…

Ahogy az utolsó laphoz érek, megtalál egy felismerés is: a párom nagyon jól tudja, hogy a garnélarákért komoly áldozatokra vagyok képes és azt is tudja, hogy mennyire szeretem az avokádót. A libamáj ízélményétől libabőrös leszek, ha tiramisut ehetek, a lábam is megremeg, de… hol van mindez ahhoz az érzéshez képest, amikor újra megkóstolhatom gyermekkorom töpörtyűs, vagy tojásos kenőjét – imádtam, az óvodában rendszeres menü volt, igen, azokban az időkben még három szeletre vágtak egy karéj kenyeret a szakácsnénik. A jóöreg szakácskönyvben ezek a receptek is ki-kivillannak. Olyan finomságok, melyek ízei a szívhullámok szintjén kódolódtak bennünk – olyan ízek ezek, melyek soha el nem hagynak: darástészta, krumplinudli, tojásos nokedli, friss uborkasaláta, piskótatekercs és a mama palacsintája… Igen! A palacsinta! Zsíros volt, de lélekkel teli. Imádtuk.

A régi szakácskönyv által hazataláltam. Isten kegyelméből hamarosan a saját gyermekemnek készíthetem az ételt, és már tudom, hogy honnan merítek majd ihletett: Horváth Ilona elnyűtt szakácskönyvéből, amiből édesanyám is merítkezett. S persze a családi emlékekből…