Az elmebaj lábnyoma
Számtalanszor eszembe jut egy távoli ismerős története. Ha jól emlékszem, annak idején írtam is valami tárcafélét róla, de vannak pontok az emberi civilizáció végtelen folyamában, amelyek kifordítanak a sarkukból mindent, amit több ezer év alatt megéltünk és megtapasztaltunk, ezért nem szabad, hogy feledésbe merüljenek.
Elhunyt egy nagybácsi Amerikában. Miután a sóher ottani hozzátartozó (az özvegye vagy az élettársa lehetett) elhamvasztatta, nem óhajtva drága pénzért eltemetni az Államokban, és főleg fizetni a „fekbért” utána, egyszerűen hazaküldte Magyarországra. Bár meglehet, hogy ez volt az elhunyt végakarata. Mivel azonban egy urna utaztatása, hivatali hercehurcája sok anyagi meg emberi áldozatot igényelt volna, a gondos ex egyszerűen feladta csomagként.
Béla bácsi hamvai a kedvenc, kissé viseltes bőrkabátjába lettek csomagolva, a kabát pedig egy dobozba került. Így érkezett meg Béla bá´ Budapestre, onnan Borsod megyébe, ahol a rokonok megcsodálták az elhunyt hamvainak szép, hamvasszürke színét és a por finom állagát. Abban nem vagyok biztos, hogy az ujjaik közt is morzsolgatták-e Béla bácsit, de arra kifejezetten emlékszem, hogy elismerően hümmögtek: hiába, elsőre meglátszik, hogy ez amerikai! Márpedig az amerikaiak alaposan csinálnak mindent. Akkoriban persze még nem lett kitalálva a tékozló emberiség lelkiismeretét sanyargató klímaharc. De erről majd alább.
A borsodi városban élő hozzátartozók vakarták a fejüket, hogyan temessenek el valakit, akinek a jobblétre szenderüléséről a hazai hivatalok mit sem tudnak. Tegyék urnába? Az urnát ki vigye haza? Milyen polcra kerüljön?
Nem részletezem tovább, a faramuci helyzetet végül a borsodi atyafiak úgy oldották meg, hogy egy másik rokon temetésének alkalmát kihasználva, a Béla bá´ hamvait tartalmazó bőrkabátot becsempészték a „friss” halott fölé. Úgyis rokonok, gondolták, Béla bá´ legalább nem fog valami idegennel együtt várakozni a végső csatlakozásra.
A történet nem véletlenül jutott eszembe. Olvasom a sajtóban (amely mindenről tudósít, kivéve az igazán fontosat, amiről hallgat, mint a kuka), hogy Amerikában új elmebaj terjed. A demokraták által vezetett Kalifornia állam törvényhozói nemrég megszavazták, hogy az emberi maradványokat komposztálni lehet. Az új törvény 2027-ben lép hatályba,
Néhány kaliforniai ökoharcos azonban nem hajlandó ilyen sokáig várni. Mivel ez a fajta temetés (a természetes szerves redukció) még három évig nem lesz legális Kaliforniában, bizonyos Blaire van Valkenburgh elhatározta, hogy a férje holttestét Washingtonba repteti, az első államba, amely már 2020-ban legalizálta az emberi komposztálást.
Mivel súlyos problémáról van szó, érdemes kultúrtörténeti és etikai vonatkozásai miatt is körbejárni a jelenséget. Hiszen lehet, hogy ezen fog múlni (ahogyan az ötletgazdák remélik) az emberiség, a földgolyó további sorsa! Legalábbis Katrina Spade, az emberi komposztálás ötletének úttörője szerint, aki azt állítja, hogy a hagyományos temetés és a hamvasztás hozzájárul az éghajlati válsághoz, míg a komposztálás segít az éghajlatváltozás elleni küzdelemben.
Találomra felütöm a szakirodalom vonatkozó tanácsait: „Minél többféle anyagból készül a komposzt, annál gyorsabb lesz a korhadási folyamat, és annál jobb minőségű végtermékhez jutunk. Kerüljenek bele kikapált gyomok, amelyek magvai a komposzt korhadása során kicsíráznak és elpusztulnak.” Mi kell még hozzá? Lekaszált fű, lomb, de nem szabad kiszáradnia, mert akkor nem korhad el, ha pedig nedves, a korhadás helyett megpenészedik. Kiváló humuszt kapunk a lehullott levelekből, pláne, ha adunk hozzá kipréselt, kifőzött törkölyt, de kerülhet bele borsó, bab, dinnyeszár, krumplihéj, kávézacc stb.
Barátaim, látom a szebb jövőt! Hamarosan kerozin égéstermékeinek tonnáit okádó repülőgépek fogják szántani az eget, és a klímaharc nagyobb dicsőségére (minél kevesebb égéstermék kerüljön a légkörbe) a komposztálandó homo sapiensek tömegeit hurcolásszák ide-oda, így harcolva bolygónk túléléséért.
Hogy mekkora lesz egy maréknyi (vödörnyi, hordónyi) emberi komposzt ökológiai lábnyoma, talán ki lehet számolni. Talán a klímakonferenciákra repkedő prominensek esete is eszünkbe juthat. Mindenesetre Amerikában új üzletág, ezzel foglalkozó temetkezési (komposztálási) vállalkozások kezdenek szárba szökkenni, amelyek már hirdetik a több ezer kilométerre történő szállítást.
Ez az őrület aztán új vírusként egyszer csak eljut hozzánk, elmaradott európaiakhoz is. Mert a szabad szellemnek nem lehet útját állni. Talán még megérjük, hogy az Európai Unió majdan kötelezettségszegési eljárással sújtja a komposztálás ellen küzdő országokat.
Ebben a csodálatos, tökéletes világban, ahol elmebetegek diktálják a tempót, minden elképzelhető. Hogy mit szól ehhez a Jóisten, az egyre kevesebb embert érdekel.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/22. számában.
