2022. május 28., 08:34

Az elcsent idő nyomában

Van nekem egy olyan rigolyám, hogy az időben összehasonlítok történéseket.

homokóra
Fotó: pixabay.com

Mondok rá példát: amikor legutóbb 30 fok fölé emelkedett a hőmérséklet, még nem volt háború Ukrajnában, bezzeg most, az ehhez közelítő melegben nagyon is van! Egyre inkább lassuló és egyre kimerítőbb kocogásom vége felé azt szoktam mondogatni magamban, hogy de jó, ezen az erdőszakaszon már nem kell futnom a következő körben, túl vagyok rajta. Így harcolok az idővel és magammal! Közelgő sokadik születésnapom alkalmával pedig az is eszembe jut, hogy legutóbb ilyentájt még élt ez vagy az az ismerősöm, barátom…

Egy év nagy idő, hiába mondogatjuk, hogy észre se vettük, elröppent. Ha megélt éveinkről készítünk számadást, vagy ha még a várhatóan előttünk álló jövőt kémleljük, sokunknak jut eszébe, hogy vajon mennyi van hátra, érdemes-e még tartós tejet vásárolni?

Van egy belső óra, amely ketyeg rendületlenül. Az ember 40 éves korában bátran gondolhatja azt, hogy talán még ugyanennyi hátravan, következik a lemez B oldala. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az emberek az első húsz évben aránylag stresszmentesen, egészségesen élnek, kevésbé használódnak el. Kivételt képeznek persze az önpusztítók. A következő húsz év már nem annyira jó, mert egzisztenciális gondok, családfenntartói kötelességek szívhatják el az energiánkat, és akkor már hajlamosak vagyunk jobban mellre szívni a társadalmi problémákat is. Előtte fütyültünk rá!

Az átlagéletkor viszont hosszabbodik, az egészségügyi ellátás is fejlődik. Félidőben azonban a focisták is megpihennek, az életben ilyentájt negyven fele járunk, ekkor kellene erőt gyűjteni a második félidőre. Ilyenkor kellene utazgatni a világban, ismerkedni más kultúrákkal, szert tenni egy új, kifinomultabb látásmódra, amivel a következő életszakaszban hasznosabban élhetünk. A német pedagógus közalkalmazottak mindezt megtehetik az ilyenkor esedékes egyéves fizetett szabadságuk ideje alatt! Irigylésre méltó az ott élő nyugdíjasok helyzete is, ők télen melegebb éghajlatra költöznek, nyaranta pedig különböző országokban hűsölhetnek a tenger mellett. Nálunk a szépkorúak többsége ugyanott nyaral, mint telel: otthon.

Egy szürreális hangulatkép: kandalló előtt hintaszékben ringatózó, whiskyjét szürcsölgető, pipáján pöfékelő, ápolt, megkímélt, nyakkendős öregúr háziköntösben, aki azon töri a fejét, hova utazzon, vagy lecserélje-e az autóját újra. Filmekben látunk ilyesmit…

Tájainkon gyakoribb az ablakból a nyugdíjkézbesítő postást leső és otthonról aznap ki se mozduló öregúr meleg fürdőköpenyben, hogy a fűtést letekerhesse, és aztán fillérekre és napokra beosztva borítékolja a havi alamizsnát. Külön borítékba téve a rezsire és gyógyszerre szánt összeget. Február a legjobb hónap, mert a legrövidebb. A harmincegy napos hónapokat pedig utálja, akkor a vége felé már felezi a pirulákat is, hogy kitartson még egy ideig ő is meg a gyógyszere is. A telet nem szereti, mert fűteni kell, és hamar kell lámpást gyújtani.

Mindezek ellenére oda kell figyelnünk az élet apró örömeire is. Tudjuk, hogy az élet nem habos torta, de legalább aprósüteményként hadd szemezgessük!

Nyugtassuk magunkat azzal, hogy a habos tortában sok a cukor, az aprósüteményt pedig lehet cukormentesen, teljes kiőrlésű lisztből is készíteni. Ha a bánkódás mellett tudunk örülni is, olyan nagy baj még nincs. Ha meg tudunk állni egy rég nem érzett, gyerekkort megidéző illatra, például egy teába mártott sütemény illatára a nagymama ebédlőjéből, ha felkapjuk a fejünket egy olyan hétköznapi hangra, ami csak nekünk ünnepnapi, ha örülni tudunk annak, hogy ebben a budai kiskocsmában harminc éve semmi sem változott az abroszon kívül, ha képesek vagyunk még mindig élvezni a természetet, a szépet és a nagy gólokat is, és egyáltalán nem zavar a gyermekkacaj, ha örülni tudunk nemzetünk tudományos, kulturális és sportsikereinek, ha nem közömbös számunkra nemzetrészünk fogyása és kisiskoláink elnéptelenedése, ha a hosszabb távollétben igencsak hiányzik a szülőföld, akkor még nincs minden veszve, akkor még képesek vagyunk érezni és élni!

„Ahhoz, hogy a valóságot valahogyan elviseljük, mindnyájunknak kell magunkban néhány kis bolondságot melengetnünk.” (Marcel Proust)

Hiszen a lemenő napnak is van ám ereje! Bár ilyentájt már ne nagyon hetvenkedjünk, elégedjünk meg az otthoni szolgáltatásokkal, valamint a kisfröccsel meg a ropival a nyugdíjat kézbesítő postás érkezése utáni napokban!

Nyugodjunk le szépen, mert idővel kortalanná válunk! Letűnt korok kortalan koronatanúivá, akikkel a koronavírus sem tudott elbánni! Szinte semmit se változunk! Ugyanaz az öltöny évek óta, csak a nadrágszíjat kell kicsit jobban összehúzni rajta, a könyökvédős zakók is még divatba jöhetnek egyszer, a sétabot képzeletünkben lehet akár sebességváltó is, a megkopott farmer tűnhet divatosan előre koptatottnak, a felöltő pedig egy emberöltő…

Megjelent a Magyar7 2022/21. számában.

Megosztás
Címkék