Az álszentség magasiskolája
Azt tartja a mondás, hogy egy nem teljesen ostoba embert legfeljebb kétszer lehet átverni ugyanazzal a módszerrel. Az a tény azonban, hogy a 21. század Európai Uniójában ez még sincs teljesen így, leginkább három magyarázatot kínál. Részint, hogy az uniós lakosság túlnyomó részét egy megmagyarázhatatlan alapokon álló határtalan optimizmus jellemzi, vagy éppen az önfeladó beletörődés vált az uralkodó hozzáállássá, esetleg az, hogy kevesebb gondolkodó választó akad az öreg kontinensen, mint amennyi a demokrácia alapelveinek megtartásához szükséges. Máskülönben nehéz elképzelni, hogy mi lehetne az oka annak, hogy az uniós döntéshozók hathatós kritika nélkül adhatják rendszeresen bizonyítékát annak, hogy munkamódszerükké vált a kettős mérce alkalmazása, az álszentség, a hazugság és választóik érdekeinek figyelmen kívül hagyásának gyakorlata.
Még mielőtt bárki is azt állítaná, hogy az áldozatot hibáztatjuk, le kell szögezni: az elsődleges bírálat mindenképpen az említett gyakorlat megvalósítóit célozza. Azokat, akiknek képmutatása olyannyira nem ismer mértéket, hogy azzal nehéz döntés elé állítanak bárkit, aki a legjellemzőbb esetet szeretné kiemelni példaként. Na de mégis. Vegyük a legutóbbi esetet.
Igen ám, de vannak, akik ezt másként látják. Azok az uniós döntéshozók, akik a védelmi státusz keretéből „valamilyen oknál fogva” kivonták a katonai szolgálatra köteles ukrajnai férfiakat, vagyis azokat, akiknek az életét a háború húsdarálója, a frontra hurcolás réme leginkább fenyegeti.
A döntés okait még csak palástolni sem akarták, hiszen Magnus Brunner az uniós migrációs biztosaként maga mondta ki: „Ukrajna ezt kérte tőlünk, ezért ezt tesszük.”
Félretéve az olyan „apró” nüánszokat, hogy mindezt vélhetően nem „Ukrajna”, vagyis az ukrán nép, hanem az elnöki hatalmát már több, mint két éve alkotmányellenesen, demokratikus felhatalmazás nélkül gyakorló Vologyimir Zelenszkij „ukrán elnök” kérhette, az uniós döntésben nem lehet nem látni a képmutatás és a kettős mérce orrba verő példáját.
Többek között azt, hogy azok az uniós vezetők, akik talán még a „Jó reggelt” köszönés helyett is az egyenlőség alapvetését, vagy a vélt vagy valós diszkrimináció elutasításának fontosságát, a befogadást és más hasonlókat szajkóznak, most (is) – már bocsánat a kifejezésért – de a saját szájukba csináltak. Mert hát hogyan lehetne értékelni másként azt, ha ugyanazok, akik már évtizedek óta kétségbevonhatatlannak hirdetik, hogy Európának minden „menekülőt” be kell fogadnia, akkor is, ha kiindulási országukban nincs is háború vagy országaik a világ másik felén vannak, egyszeriben azt mondják: hát kérem, ezeket az ukrajnai fiatalokat nem?!
Ja, hogy az érdek.
Az Ukrajnában és részben Oroszországban zajló háború halálos áldozatainak számáról csak becslések vannak, ezek közül a leginkább visszafogottak is százezrekről szólnak. Egyes – kölcsönösen nem elismert – számadatok szerint havonta tízezrekben számolható azoknak az embereknek a száma, akik a háború véres húsdarálójában vesztik az életüket, mindkét oldalon. A számokkal nagyon is kifejezhető erőviszonyok közti különbségek – valamint a kényszerű ukrajnai sorozásokkal szembeni aktív ellenállásról szóló szaporodó hírek is - egyértelműen azt jelzik, hogy a kijevi vezetés számára egyre nagyobb gondot jelent, hogy újonnan besorozott katonákkal töltsék fel a frontvonalakat. Ez állásfoglalást nélkülöző tény.
Mint ahogy az is, hogy úgymond még a vak is láthatja, hogy az uniós döntéshozók ezen döntése azt a célt követi, hogy a „szükséges emberanyag” megteremtésével folytatható legyen egy olyan háború, amelynek nem lehet győztese.
Hacsak nem vesszük győzteseknek a háború haszonélvezőit, azokat, akik felháborodnak amikor néhány órára kikapcsolják irodáikban a klímaberendezést, de szemet hunynak a szó szerint sárba taposott életek felett, és akiknek – már elnézést – de azonnal csütörtököt mondana a sztenderd bélműködésük, ha csak egy percre is ott kellene lenniük a jövőket és belsőszerveket is egy pillanat alatt szétrobbantó drónpokolban.
Ennek az írásnak nem feladata, hogy a több, mint négy éve tartó, milliók életeit romba döntő, orosz-ukrán háború okait, felelőseit, kilátásait keresse. Azt azonban kijelenthetjük, hogy a háborút – mint minden hasonló konfliktust – el lehetett volna kerülni, vagy ha mégsem, kellő akarat mentén már régen le lehetett volna zárni, rengeteg emberéletet megkímélve. A moralizálás szándéka nélkül leszögezhető: akik erről dönthettek volna és mégsem tették meg a lehető legnagyobb bűnt követték el és követik el mind a mai napig. Százezrek vérét ugyanis nem lehet lemosni.
