Aszály sújtotta övezet
Egy kis kora esti biciklizés csak jót tehet. Suhantunk is a poros földúton, mint a mese, egy-két gödröt leszámítva, amit sehogy se lehetett kikerülni. Azokban nagyokat döccentünk. Az égbolt gyanúsan sötétedett a fejünk fölött, az illatok is intenzívebbé váltak. Ebből alighanem eső lesz. Forduljunk vissza! Alig tekertünk azonban párat a pedállal, már le is szakadt az ég. Telibe talált bennünket az égi áldás, néhány kilométerre az otthonunktól.
Nyomtuk a pedált ezerrel, miközben éreztük, a víz fokozatosan átáztatja a rajtunk lévő ruhát, s hajunkról a homlokunkra csurog. Útitársam bosszankodott, de én megint az a 10-12 éves kislány lettem, aki hosszú évtizedekkel ezelőtt voltam. Ez csak egy kis eső, nyári zápor. Úgy kell, mint a falat kenyér. Elveri a port, megörül neki a kukorica, úgy is sínylődik… De jó is ez! Olyan, mint régen. Amikor az ilyen pár percig tartó zuhé a nyár kötelező tartozéka volt. Néha égzengéssel és villámokkal is kísérve.
Tiszta erőből nyomtuk a pedált, kicsit tán dideregtünk is, és szinte láttam gyermekkori önmagam. Az évtizedek bizony rontottak, romboltak rajtam, meg az a sok élettapasztalat is elvett belőlem sokat. Az eredetiből… Már nem vagyok az a kis álmodozó, aki voltam. Aki kiállt az udvar közepére, ha jött a nyári zápor. Még a kezét is széttárta, úgy várta a langyos esőcseppeket. Hogy amikor véget ér, a vizes gödrökben és vizes betonon tapicskolhasson. Meleg volt az a víz, s miközben ugrándoztunk testvéreimmel vagy barátnőimmel, lestük a szivárványt, ami többnyire meg is jelent az égen. Emlékszem, néha még táncoltunk is körbe-körbe boldogan, önfeledten. Az eső nekem azóta mindig felszabadító érzés, ha érkezik. Elmossa, elviszi a rosszat…
Bőrig ázva értem haza és igyekeztem, amilyen fürgén csak lehetett, megszabadulni a vizes ruháktól. Bevillant nagyapám jó tanácsa. S pár percre beáztattam a lábamat meleg vízbe. Ittam valami meleget és a száraz ruhában egykettőre visszanyertem a komfortérzetemet.
Túl nagy a szárazság. Minden kiszikkadt, kiégett. Nemcsak a föld, hanem a mi lelkünk, szívünk is aszály sújtotta övezet lett. Furcsa mentális állapotba kerül az ember, amikor napokig 40 fok körüli hőmérsékletben kell léteznie.
Ez nekem (sokunknak) inkább csak túlélés. Merthogy az agyam kiég, kisül, mint az égi áldás után hiába sóvárgó vetemény. A gondolkodásom teljesen lelassul, képtelen vagyok szinte mozdulni is. El akarok aludni, le akarok dőlni… Nem embernek való a hőség. Sosem volt az. Sosem volt ilyen meleg, mint az utóbbi években. Gyermekkoromban harminckét foknál már kötelező volt otthon a szieszta a nyári szünetben… Nagyapám „rendelte el”. Ilyen gatyarohasztó hőségben ember nem megy a szabad ég alá…
Szegény, ha tudná, hogy 38 fokban is munkába kell járni, sőt kézzel fogható, értékelhető teljesítményt kell nyújtani. Kulaccsal a táskájában araszolgat az ember a munkahelyére. Ahol várja őt a megváltás. A klíma. Ha kényes rá, később várja őt az itt fáj, ott fáj… Mikor délután hazatér és kinyitja az előszoba ajtót, dzsungelben képzeli magát. Magas páratartalom – a reggeli tusolás „jótékony” hatása – és a 33,5 fok a lakásban. És le kéne ülni megint a magából meleget árasztó laptophoz. Folytatni kéne a munkát. Ventilátor mellett, saját lében főve.
Ha tényleg kialakul az újabb hőkupola felettünk, sokat kivesz belőlünk ez a nyár. Pedig már most aszály sújtotta övezet lett a szívünk, a lelkünk is. De azért még nem teljesen. Tele vannak a közösségi oldalak madármentésekkel. Egymást kérdezik az emberek, mit kell tenni egy talált, fészekből kiesett (vagy kidobott) fiókával. Kidobott kiskutyák, kiscicák, sebesült, elgázolt őzgidák mentésében jeleskedünk. Negyven fokban is. Mindennap teszek ki vizet kis tálkában a madárkáknak. Hagytunk nekik eleséget a cseresznye- és meggyfán is.
Egy kissé eklektikus írásom végén csak azt kívánom, ázzunk el még jó párszor ezen a nyáron! Mert ha van csapadék, égi áldás, lesz élet is. Kitisztul a lég és fejünkben a sok kusza gondolat is rendeződhet. Talán még egymásban is képesek leszünk meglátni a jót…
