Anyák napja után
Elmosta az eső, elfújta a szél azok ünnepét, akiknek az életünket köszönhetjük. Persze jutott pár szál virág, egy kis kedvesség, néhány ölelés az anyukáknak, csak éppen az a bizonyos hangulat, a gyönyörűséges tavasz hiányzott mellőle és belőle. Sok minden kell ahhoz, hogy az ember igazán tudjon ünnepelni…
Nem jó fele megy a világ. Ez a mondat ma már nemcsak a bölcs öregek szájából hangzik el egyre gyakrabban, de hozzáértők is mind sűrűbben hajtogatják. A demográfusok a rendszerváltozás óta kongatják a vészharangot: emberek, vigyázat, fogyunk! Európa elöregszik, ez a nagy jólét azt is magával hozta, hogy tovább élünk, mint eleink. Azt inkább most ne firtassuk, milyen kínkeserves tud lenni a hosszú öregség… A nagyobb baj az, hogy nem jönnek utánunk a friss, új generációk hosszú, tömött sorokban. Nincsenek gyermekeink! Mert ez a fene nagy jólét ezt is magával hozta. Merthogy változnak az idők, változnak a divatok. A trend ma az egyke, a későn szülés, a pénz és karrier hajkurászása. Még jobban akarunk élni, legalábbis jobban, mint a szomszédunk…
Amikor az ego győzedelmeskedik, semmi jó nem várható. Neves pszichológusunk mondta ezt, amikor arról faggattam, mi a fene történik velünk, emberekkel, hogy tízezer éves szabályainkat rúgjuk fel és szembe megyünk még a természet törvényeivel is. Nem tudunk és nem is igazán akarunk kötődni, félünk a felelősségtől. Ezért nem házasodnak a fiatalok és ezért gondolják meg százszor is, mikor és mennyi gyermeket vállaljanak. Mert ma már ezt is agyon tervezik – nagyban segíti őket ebben az antibébi pirula –, véletlen babák, szerelemgyerekek ritkán jönnek a világra. Jól megtervezik, mikor és milyen körülmények közé érkezzen a pici.
Az anyaság sok nő számára nagyrészt nyűg és teher lett, amiben mintha kevesebb lenne az örömforrás, mint régen. Főleg úgy, ha a szociális hálón, egymás között vitatják meg, kinek mit tud a már a babája, és valaki úgy érezheti, az övé bizony le van maradva… Nap mint nap látni, hogy a harmincas évek közepe, negyvenes éves koruk táján első gyermeküket szülők sokszor fizikailag sem bírják az iramot örökmozgó csemetéikkel. Mintha még most is felkészületlenül érte volna őket az anyaság…
Persze azért nem legyünk igazságtalanok. Ahhoz, hogy a nő gyermeket vállaljon, biztos támaszt nyújtó apa is szükséges. Hát bizony ez sem annyira magától értetődő dolog manapság. Hisz az a férfi, aki évekig megszokta, hogy ő van a nő gondolatainak középpontjában, csak őt szereti és dédelgeti, nehezen bírja elviselni, hogy egy csöppnyi lény miatt a másodhegedűs a szerepébe kerüljön. Meg aztán, az anyaság, a gyerek egyéb anyagi és kényelmi kellemetlenéggel is jár.
Míg Magyarországon jó pár éve „felébredt” a politika és olyan szociális csomagokat hagy jóvá, amelyek a gyermekvállalást hivatottak segíteni, nálunk csak ad hoc intézkedésekre futja, átgondolt stratégia nélkül. Pedig a meg nem született generációkat nem lehet pótolni. Sem a munkaerőpiacon, sem a nyugdíjrendszer fenntartásában. A bajok még csak most jönnek, de állam bácsi nem nyúl a fiatalok után, nem ad semmiféle otthonteremtő támogatást meg ilyesmit. Pedig állítólag a gazdaságunk jól teljesít.
Mi, felvidéki magyarok csak kopírozzuk az országos demográfiai helyzetet. Fogyásunk ékes példáját a beíratási adatok is mutatják. Tele vagyunk okos, de karrierista fiatal nőkkel, akik büszkén beszélnek egy szem gyermekükről, miközben abból, amit mondanak, amit szakmájuk területén el akarnak érni, napnál is világosabb, hogy nincs szándékukban tovább gyarapítani a családot. De hogy így a végére valami kis remény- vagy fénysugár is maradjon nekünk, nagy öröm, hogy médiacsaládunkat mostanában gyakran felkeresi a gólya, kollégáink egyre-másra válnak szülőkké, többgyermekes szülőkké és nagyszülőkké. A jövőnk olyan lesz, ahogy alakítjuk.
