Amikor már nem hatnak a címkék

Jól emlékszem azokra az időkre, amikor a Smer, az SDKÚ és lényegében az összes hagyományos párt megkongatta a vészharangot, miután 2013-ban Marián Kotleba lett Besztercebánya megye főispánja. Volt is miért: szinte mindenkit sokkolt, hogy egy szélsőséges politikai erő győzni tudott. Kotlebáékat lebecsülték, Robert Fico az első forduló után még azzal gúnyolta a jobboldal jelöltjét, Ľudovít Kaníkot, hogy őt egy zsák krumpli is legyőzné. A második fordulóban aztán Kotleba a szavazatok 55,5 százalékával legyőzte a smeres Vladimír Maňkát.

A hagyományos pártok ezután egymást hibáztatták azért, hogy a szélsőségesek győzni tudtak. A sajtót, illetve a környező országokat is sokkolta a hír, Besztercebánya megye pedig egyfajta „fekete lyukként” jelent meg Szlovákia politikai térképén.

Azóta eltelt több mint egy évtized. 2016-ban a Smer, a Most-Híd, az SNS és a Sieť alakított kormányt, miközben az ĽSNS már 8 százalék fölötti eredménnyel és 14 képviselővel jutott be a parlamentbe. Az extrémizmus erősödése akkor a szlovák politika egyik központi témájává vált.

A politika azóta átalakult. És ahogy az úgynevezett hagyományos pártok világában, úgy a jobbszélen is változás történt: az ĽSNS-ből kivált politikusok megalapították a Republikát, amely 2023-ban ugyan 4,75 százalékkal kimaradt a szlovák parlamentből, egy évvel a következő parlamenti választás előtt egyes felmérések szerint már harmadik erőként masírozna be a törvényhozásba. Adja magát a kérdés: meglepő ez a tendencia?

Azokat, akik szerint ez csupán riogatás, hiszen 2023-ban is felülmérték a Republikát, amely végül nem jutott be a parlamentbe, ki kell ábrándítanom. A szélsőjobboldal ma alattomosabb álcát öltve növekszik, és egyre több szimpatizánst gyűjt maga köré.

A hagyományos szélsőjobboldalt mindenki ismeri: az idegengyűlöletet, az etnikai és más kisebbségek elleni hergelést. Csakhogy az új szélsőjobboldal ezek mellé olyan kommunikációt és témákat talált, amelyekkel a hagyományos pártok sokszor nem tudnak labdába rúgni. Üzeneteik és kritikáik túljutnak a hagyományos választói közegükön, és egyre több fiatalt, illetve korábban más pártokra szavazó embert képesek megszólítani.

Mi a titkuk? Többről van szó annál, mint hogy egy világjelenség részeként leírjuk: Európában és általában a nyugati világban megnőtt az úgynevezett anti-establishment, vagyis rendszerellenes és protestpártok támogatottsága. Ezek országonként eltérőek, de közös bennük a fennálló politikai rendszerrel szembeni elégedetlenség és valamilyen alternatíva ígérete.

Mondhatnánk naivan: mi lehet a baj a mostanival? Hiszen a társadalom többsége támogatja a szabad világot és az azzal járó előnyöket, sokan elítélik a rasszizmust, jó néhányan ismerjük a történelmet, így kizárt, hogy valaki a régihez nyúljon vissza, és azt próbálja újjáéleszteni. Talán éppen ez az egyik legnagyobb tévedés, amelyet sok politikus és hagyományos párt elkövet: nem veszi észre, hogyan változik körülötte a világ.

Hiába tanuljuk a tankönyvekből, miféle szörnyűségekhez vezettek a szélsőséges ideológiák, ha a ma élő generációk számára mindez egyre távolabbi történelmi emlékké válik. Hiába hisszük, hogy a nyugati típusú demokrácia, a pluralizmus és a politikai verseny önmagában olyan érték, amely mindenki számára egyértelmű és vonzó. Ha ezek az elvek a hétköznapi ember számára nem társulnak megélhető tapasztalattal, legfeljebb néhány értelmiségi elmélkedik róluk.

Félreértés ne essék, nem temetem a liberális demokráciát. Azt viszont látni kell, hogy válságban van. A mostani generáció egy részének ezek a fogalmak már keveset mondanak, üresen csengő szavakká válhatnak, miközben a hagyományos pártok politikusai értetlenül figyelik, miért nem jutnak célba az üzeneteik.

A fiatalok mindig is a legfogékonyabbak voltak a változásra. A történelem során fiatalok buktattak meg rendszereket, indítottak forradalmakat és alakítottak át társadalmakat. Egy fiatal számára az új, a tiltott, az alternatív, a másfajta gondolkodás könnyen lehet izgalmas, vonzó és szexi. Pontosan erre érzett rá a Republika. Tudja, hogyan szólítsa meg a fiatalokat, hogyan kerüljön közel hozzájuk.

És hiába a sok figyelmeztető jelző és címke, amelyek sok esetben történelmi vagy politikai értelemben indokolhatók, mint a rasszista, fasiszta, homofób vagy idegengyűlölő, ezek egy idő után lepereghetnek a fiatalokról. Ugyanolyan kiüresedett szavakká válhatnak számukra, mint a liberális demokrácia.

A jelenség tehát egyáltalán nem biztató. Saját környezetemben is látom, hogy egyre nagyobb teret nyernek az olyan gondolatok, mint: minek nekünk az Európai Unió? Miért vagyunk az Egyesült Államok szövetségesei? Csak háborúkat generálnak mindenhol. Azért címkézik a Republikát és az „elitellenes pártokat”, mert igazat mondanak, és el akarják őket hallgattatni.

Ilyenkor hiába jövök elő érvekkel, történelmi vagy akár „tankönyvi” példákkal. Nem hatnak. Vajon hol nem vettük észre, hogy ennyire megváltozott a közhangulat? Észre lehetett ezt egyáltalán venni? És van-e ebből kiút?

Megannyi kérdés, amelyre szerintem sokan nem tudjuk a választ. Egyet azonban biztosan tudunk: amíg a hagyományos pártok nem találjuk meg a válaszokat ezekre a kérdésekre, addig a rendszerellenes pártok megtalálják a sajátjaikat. Az erejük pedig egyre nagyobb lehet, és ahogy az újabb generáció lassan felváltja a régit, az, amit ma még szélsőségnek nevezünk, egyszer akár normává is válhat.

Ne legyen igazam, de ha ebből a trendből indulunk ki, előbb-utóbb a hatalom közelébe is kerülhetnek. És lehet, hogy éppen ez lesz majd a vesztük? Kerüljenek kormányra, ott pedig hulljon le róluk a lepel, és amilyen gyorsan népszerűvé váltak, olyan gyorsan bukjanak meg? Derüljön ki róluk a hatalom birtokában, hogy valójában mire képesek?

Elég pocsék és negatív jövőkép lenne, ha csak így lehetne megtörni a népszerűségüket. Arra azonban nincs garancia, hogy a kormányzati szerep automatikusan ezt eredményezné. A jó hír az, hogy a történelemből számos példát ismerünk arra, amikor egy biztosnak hitt politikai változás végül nem következett be. Lehet és szabad tehát reménykedni. Hagyjuk magunkat meglepni.