Amikor a beton értékesebb lett, mint az ember
A szlovákiai lakhatási válság mélyén meghúzódik egy valóság, amiről a csillogó makrogazdasági jelentések és a politikai sikerszónoklatok mélyen hallgatnak. Arról sokat beszélünk, hogy drágák a lakások. De arról alig esik szó, hogy a saját államunk hogyan árusítja ki a jövőnket, és hogyan kényszerít minket arra, hogy egy életen át mások zsebét tömjük a saját hazánkban.
Nézzünk szembe a rideg valósággal: Szlovákiában ma az átlagbér európai összehasonlításban is fájdalmasan kullog a sor végén. Lemaradtunk az életszínvonalban, lemaradtunk a bérek felzárkóztatásában, egyetlen dologban viszont beértük, sőt, lassan lekörözzük a Nyugatot – ez pedig az ingatlanok ára. Ha a fizetésekhez viszonyítjuk, nálunk ma szinte drágább tetőt venni a fejünk fölé, mint Európa számos gazdagabb országában. Egy tehetséges, szorgalmas hazai fiatal, aki itt végzi el az egyetemet, és itthon szeretne értéket teremteni, a fizetéséből legfeljebb egy hitelcsapdára vagy egy túlárazott albérletre számíthat.
És mit tesz ebben a fojtogató helyzetben az állam? Kinek nyújt mentőövet?
De a kormányzati gépezet egészen más kottából játszik. A hazai fiatalok támogatása, a szövetkezeti modellek felkarolása és a saját tulajdonhoz jutás elősegítése helyett a politikai elit a külföldi nagybefektetőknek gurítja le a piros szőnyeget.
Az államilag támogatott „megoldás” kimerül abban, hogy nemzetközi tőkealapok és gigantikus ingatlanfejlesztők kapnak lehetőséget (és sokszor rejtett vagy nyílt állami hátszelet) arra, hogy hatalmas bérlakásparkokat húzzanak fel. A koncepció cinizmusa ordító: a szlovákiai fiatal nem tudja megfizetni az új lakást. Érje be azzal, hogy az alacsony, kelet-európai béréből nyugat-európai szintű bérleti díjat fizet egy külföldi befektetőnek.
Ezzel az irányvonallal az állam egy ijesztő társadalmi modellt konzervál. A tehetséges, itthon maradó polgárainkat másodrendű szereplőkké, puszta fejőstehenekké fokozza le a nemzetközi ingatlanpiac sakktábláján. Nem az a cél, hogy gyökeret eressz, hogy vagyonod legyen, amit a gyerekeidre hagyhatsz, és ami biztonságot ad egy válság idején. Még az sem, hogy hazai vállalkozókat hozzon helyzetbe. A cél az, hogy életed végéig fizetőképes bérlő maradj egy olyan lakásban, amelynek a valódi tulajdonosa egy ezer kilométerre lévő irodaházban számolgatja a hozamokat.
Amikor egy kormány a fiatal generáció önállósodása helyett a nemzetközi tőke bérlakás-bizniszét támogatja, az több mint gazdasági tévedés. Ne csodálkozzunk, ha a tehetségeink, akiket így kiszorítanak a saját hazájukból, végül úgy döntenek: ha már úgyis albérletben kell leélniük az életüket, akkor azt inkább ott teszik, ahol a munkájukat megbecsülik, és ahol a bérükből futja a méltóságteljes életre.
Ideje kimondani: egy országnak nem csak lakosokra, hanem gazdákra volna szüksége. Olyan polgárokra, akiknek saját otthonuk van a hazájukban. Amíg a kormány a betonba öntött külföldi tőkét választja a hazai fiatalok jövője helyett, addig egyre inkább csak bérlők leszünk a saját országunkban. És egy bérleményből – ahogy azt mindenki tudja – sokkal könnyebb szedni a sátorfánkat, és örökre továbbállni.
