Allah és a második parancsolat
„Ne vedd hiába szádra az Úr nevét!”, hirdeti a második parancsolat. A legtöbben ezt a tiltást a káromkodással kötik össze, és kétségkívül van is ilyen vetülete. Isten nevét sosem szabad tiszteletlen, gyalázó kontextusban valakinek a fejéhez vágni, mintha a Teremtő a szitkozódás egy legitim eszköze lenne. De ezzel nagyon is leegyszerűsítenénk magunknak a dolgokat - a legkönnyebben teljesíthető parancsolattá redukálnánk az egyik legnehezebbet.
A tiltás valójában arról szól, hogy ne indokoljuk emberi céljainkat, eszközeinket és cselekedeteinket isteni akaratra való hivatkozással. Ne próbáljuk magunkat igazolni egy olyan kifogással, miszerint Isten akaratát teljesítjük, amikor a valóságban saját kis érdekeinket akarjuk kiszolgálni mások rovására. Ne kenjük a Teremtőre hibáinkat, amikor felelősségre vonás előtt állunk. Istenkáromlás, ha önzőségünket vagy kapzsiságunkat egyfajta isteni akarat narratívába burkoljuk, ahogy ez olyan gyakran megtörténik nem csak keresztények, de más világvallások képviselőivel is.
Ezenfelül gyávaságunkat vagy megalkuvásunkat se magyarázzuk ki azzal, hogy a kontextusból kiszakított bibliai idézetekkel ringatjuk magunkat tétlenségbe, megalkuvásra, amikor áldozatokra lenne épp szükség. Ez valóban istenkáromlás.
Tévében látjuk gyakran az iszlamista tömeggyilkosokat, ahogy mindig egy felfelé tartott mutatóujjal állnak nagy büszkén horror történetekbe illő tetteik után. Egyszer volt szerencsém megkérdezni az egyik ilyen agymosottat, hogy miért mutogatnak felfelé az ujjukkal, amikor azt magyarázzák épp, hogy kit kéne kiirtani, leigázni, konvertálni, stb. „Allah akaratát végezzük”, mondta. Elkeserítő, amikor az ember visszagondol arra a sok tömegsírra, amelyek az ilyen vélt isteni akaratot végrehajtó öndelegáltak után maradnak.
Vagy vegyünk egy másik végletet, a moralizáló celeb térítőket, akik magánrepülővel járják a világot, hogy megmondják az őket körülvevő ujjongó tömegnek, mit is kell tenniük üdvösségükért (kezdve a bőkezű adakozással), mi Isten akarata, és úgy diktálják a teendőket a nyájuknak, mintha a mennyországba vezető receptkönyvből olvasnának fel.
Ezek szájából hangzik el legtöbbször az a kérkedés is, hogy közvetlenül beszélgetnek Istennel, aki mint bizalmasának tekinti ezeket a jól kihizlalt evangelistákat. Haverok. Jószerint idézik is a Mindenhatót, hogy reggeli közben épp mit mondott nekik. Ezek láttán is émelyeg az ember, amikor valaki megpróbálja birtokolni Isten igéjét, akaratát, igazságát, és abból kénye-kedve szerint osztogatni a kevésbé szerencséseknek, mint valami társmegváltó.
Létezik továbbá ennek egy szekuláris formája is, amikor a hideg üvegpaloták, a 21. század katedrálisainak kényelméből teszik nekünk kötelezővé a „közös” akaratot, közös szolidaritást és közös áldozathozatalt egy felsőbb, persze közös érdek és jövő nevében.
Amikor sugárhajtású gépeikkel landoló celeb klímapróféták prédikálnak családosoknak, időseknek, hogy közös bolygónk nevében törődjünk bele abba, hogy télen nem kell mindig fűteni. Hogy az üzemanyagot lassan kedvenc pezsgőmárkájuk árán tudjuk csak megvásárolni, és tönkreteszik megélhetésünket valami kvázi-vallásos utópia nevében. Vagy akár az, hogy fogadjunk el egy határok nélküli világot, ahol bárki beköltözhet őseink által kialakított hazánkba, létterünkbe, és ránk erőszakolhatja barbár akaratát, mindezt persze egy kristálytiszta önzetlen humanizmus nevében. Szóval az istentagadó progresszív neomarxisták is jócskán vétenek a második parancsolat ellen, ha értik, ha nem.
De mégis, mikor veheti az ember az Úr nevét a szájára úgy, hogy azzal nem követ el istenkáromlást? Talán csak akkor járunk viszonylag biztos talajon, ha a két krisztusi parancsolat útját járjuk: „Szeresd az Urat teljes szívedből, és szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Nincs nagyobb ajándék, mint az, ha sikerül az elsőt megvalósítani.
Ha ezt megköszönjük nevén szólítva azt, akitől kaptuk ezt az áldást, akkor nem vettük az Úr nevét a szánkra hiába. Ha pedig sikerül a második, és nekünk köszöni meg ezt valaki, akkor sem vétünk az Úr méltósága ellen, ha nevén szólítva utaljuk tovább ezt a hálát annak, akinek ez végső soron jár.
Vigyázzunk mindazokkal, akik Isten nevében indulnak rendelkezni mások életével, sorsával. Ők birtokolni akarják a Mindenható tekintélyét, és megpróbálják úgy mozgatni Istent, mint egy kötélen táncoltatott marionett bábut.
Óvakodjunk az önjelölt messiásoktól, hamis prófétáktól, Isten akaratának imposztoraitól, legyenek ezek vallásosak vagy világiak. Talán még sosem volt olyan kor, ahol ennyi saját magát isteni tekintéllyel felhatalmazó kalandor zsibongott volna körülöttünk, mint ez a mai. Mi sosem beszélhetünk Isten nevében, mert nem birtokoljuk az Ő igazságát. Épp ellenkezőleg, Isten igazsága birtokol minket. Erről szól a második parancsolat.
