Aki nem készül sehova
Ha egy szlovák politikus azt mondja, hogy ő nem megy sehova, azt érdemes komolyan venni. Legutóbb Robert Fico, akkor éppen menesztett miniszterelnök mondta ezt Andrej Kiska akkori államfőnek. Az eredményt ismerjük. A napokban pedig Tomáš Taraba (még) környezetvédelmi miniszter élt ezzel a szókapcsolattal.
"Én szeptember 15-én biztosan nem mondok le" – fogalmazott újságírói kérdésre válaszolva egy polgármesterekkel való találkozót követően. Pedig az őt pozícióba juttató Szlovák Nemzeti Párt ezt nagyon szeretné, és – egyelőre verbálisan – mindent meg is tesz ennek érdekében.
Bár Szlovákiában a politikai emlékezet rövid, 2023 talán azért még nem volt olyan régen, hogy ne emlékeznénk arra, hogy is volt akkor. A közvélemény-kutatásokban rendre a parlamenti küszöb környékén mért, egykor szebb napokat is látott SNS, a szlovák politika örök kisebb koalíciós partnere pragmatikus lépésre szánta el magát: összegereblyézte a szlovák nemzeti-konzervatív színtér kisgazdáit.
Ez a probléma "ősforrása" is. Taraba nem akart egyszerűen "SNS-es miniszterként" működni, hanem autonóm politikai szereplőként viselkedett. Saját megfogalmazása szerint olyan miniszter akar lenni, aki az alkotmánynak és a törvényeknek felel, nem pedig egy pártvezetőnek. Az ilyen fajta "autonomista" hozzáállást melyik pártvezető nézné szívesen? Persze, ha egy kapcsolat megromlik, az általában ritkán csak az egyik fél hibája. Taraba próbált volna a párthoz konvergálni, de áprilisban az SNS nem fogadta el Taraba párttagsági kérelmét. A párt ezt azzal indokolta, hogy a Rudolf Huliak-féle tapasztalat után óvatosabbak lesznek a kormánytagok felvételével. Vagyis miközben Taraba a kormányban az SNS egyik minisztere volt, a párt szervezetileg nem akarta őt teljes jogú tagként integrálni.
Ezt követően robbant a konfliktus, Danko hivatalosan kérte Ficótól Taraba leváltását.
A dörzsölt miniszterelnök azonban őszig kitolta a megoldást, eredeti szándéka szerint szeptember végéig. A kegyelmi idő azonban a nemzeti táborban fellángolt újabb belharcok miatt szeptember 15-ére rövidült. Az SNS ugyanis azt szeretné, ha a parlament már az őszi ülésszak elején menesztené a nem kívánatos tárcavezetőt. Még meleg helyére pedig államtitkárát, Filip Kuffát ültetnék.
A döntésnek van egy ideológiai síkja: jelesül, hogy kié valójában az SNS által megszerzett politikai hatalom – a párté, vagy azoké a politikusoké, akik a párt listáján jutottak be a parlamentbe? És persze, ahogy az általában lenni szokott, a személycsere pénzre is konvertálható. A tárca óriási költségvetési és uniós forrásokat kezel. A házon belül sárdobálás során előkerült vádaskodások – a bősi turbinák felújítása, a mederkotrási ügyek, Taraba jogi tanácsadóinak díjazása – világossá teszik: a háttérben komoly érdekcsoportok feszülnek egymásnak. Dankónak – és a párthoz közeli üzleti köröknek – fáj(hat) a foga a minisztérium feletti teljes kontrollra, míg Taraba láthatóan saját politikai és gazdasági hátországát gründolja, kizárva ebből az SNS-es eliteket.
Az SNS nemzeti platformja a saját sikerének áldozata lett. Danko felépített egy trójai falovat, amelyből a választások után előléptek a saját jogukon politizáló szereplők. Ha Fico nem kényszeríti ki a békét szeptember 15-ig, a negyedik Fico-kormány stabilitása nem az ellenzéki rohamok, hanem a saját szövetségeseinek pitiáner hatalmi és üzleti osztozkodása miatt inoghat meg.
