Advent elé
Elkezdődött az új év, a keresztény új év, várakozunk az Úr eljövetelére. Mi öregek, sokan már a leendő, igazi találkozásra is gondolunk. Sok másra is közben, mert a hétköznapok, a folyton és mindent átütő hangzavarok megbontják gyakran a békességünket.
Néhai fiamra gondolok, ködös novemberekre, arra, hogy talán azért hagyta el korán, túl korán ezt a földi világot, mert túlságosan jó volt, nem e világra való.
Feldereng – ovis volt még –, valamelyik társa durván megütötte, hazafelé menet mégis azt mesélte nekem: vissza akart ütni, de amikor felemelte a kezét, valaki belül úgy megszorította a szívét, hogy képtelen volt rá… Utoljára már felnőtt emberként mondta ki ezt a vallató miértet: miért van az, hogy ő nem tud nemet mondani, ha a segítségét kérik, s hiába látja, hogy kihasználják, hogy mások munkáját végzi el a magáé mellett, nem tud nem segíteni.
Erre a miértre soha nem tudtam válaszolni. Meglehet, annak idején égi jel volt, hogy születésének második napján, amikor már karomban tarthattam, a kórházablakon kinézve fehérbe öltözött fák és hóesés köszöntötték, s talán ez a tisztaság hagyott benne olyan gyönyörűséges lenyomatot, amit semmilyen rútság nem volt képes elhomályosítani.
Idealizmus? Nem tudom, téli, sőt karácsonyi gyerek vagyok magam is. Nem a győztes fajtából való. Mégsem mondhattam neki, pedig a kétszerkettő józanságával tudatosítottam, hogy ebben az elvadult, harácsoló világban nagyon nehéz úton indult el.
Gondolok rá, gyakrabban talán a kelleténél, amikor a világot szemlélem magam körül. A káoszt, a felborult világrendet. Olvasom-hallgatom a vele egykorúak és a nála tíz-húsz évvel fiatalabbak – szakértők és újságírók – kifakadásait rólunk, öregekről. A nyugdíjasokról. Egyre többen, egyre gyakrabban próbálják belénk verni, hogy mi vagyunk a társadalmi bajok okozói, az élősködők, akiknek már a túlvilágon lenne a helyük… A magzatok leölésének legalizálása után rajtunk a sor, nekik abortusz, nekünk eutanázia. Egyelőre még csak a testi-lelki betegeknek, de nemsokára megváltozhatnak a trendek, elvégre ki mondja meg, hogy ki egészséges és ki nem, ki épeszű és ki őrült. Egy világban, ahol az emberfélék már azt sem tudják eldönteni, hogy ki a nő és ki a férfi, sok minden átfordulhat a saját ellentétébe, nem igaz?!
De vissza a nyugdíjasokhoz! Kis híján negyvenhat évet dolgoztam le (hivatalosan elismerve), s mivel időnként párhuzamosan alkalmi munkákat is vállaltam, a járulék- és adóköteles jövedelmeim meghaladták az átlagot. Cserébe a „többlet” egyharmadát nem számították bele a nyugdíjalapomba, nehogy már túl sokat kelljen fizetnie a Szociális Biztosítónak.
Aztán a különböző (világ)gazdasági válságok begyűrűzése miatt megszüntették a svájci indexálást, bevezették helyette a (két évvel korábbi adatokból számolt) nyugdíjas inflációt és a szolidaritás nevében az inflációs összeget egyenlő mértékben osztották szét az összes nyugdíjasnak. A kisnyugdíjasoknak – vagyis a nyomorszinten élőknek – adtak karácsonyi nyugdíjat is.
A COVID-19-es csúcsinfláció évében éppen 1,2 százalékos volt a nyugdíjemelés. Hát így élősködtünk a társadalmon. Azóta, merthogy a válság továbbra is él és virul, az inflációnak „köszönhetően” két-három százalékkal emelkednek a nyugdíjak minden év elején.
A nyugdíjas fogyasztói kosár részletes összetételét nem tudtam előkeríteni, csak amolyan tippgyűjteményt találtam, mely szerint a nyugdíj egynegyede lakásfenntartási költségre kell. Egyszemélyes öregnek egyedül kell fizetnie a kétszer egynegyed nyugdíjat, ha lakni akar.
Ez úgy 38-40 százalék. Az egyéb rezsi – telefon, internet, lakásbiztosítás, kukadíj, ingatlanadó – kiteszi vagy kicsivel meghaladja az ötven százalékot. A maradékból futja gyógyszerre, tisztálkodó- és tisztítószerekre, egészségi állapottól függően gyógyászati segédeszközökre, ennivalóra, három-négy évente cipőre, öt-tíz évente kabátra, egy-egy új ruhadarabra (közben hízni-fogyni szigorúan tilos, mert az már maga a csőd). A bankom arra biztat, vegyek már okos telefont, internetbankoljak, akkor nem kell számlavezetési díjat fizetnem. Mondom: arra már nem futja. Az ügyintéző meg: kérjen ajándékba a gyerekétől vagy az unokáitól. Magyarázkodjak?
Olvasom, hogy a szociális ellátási díjakat is emelik. Mert ugye az infláció, az energiaárak, az (uniós) energiaadók… Hát nekem most éppen takarékoskodnom kell egy kicsit, mert a hospicra eddig félretett pénzemhez hozzá kellene gyűjtenem azt a nem nyugdíjas inflációval kiszámolt összeget, amivel meg kell majd toldani az ország gazdasági-társadalmi hanyatlását okozó nyugdíjamat, ha oda jutok, hogy segítségre lesz szükségem.
Szép ez a világ, így – úton a kihalás felé.
Megjelent a Magyar7 2025/49.számában.
