Advent Dadivankban
Sírva adták át az örmények az ezeréves Dadivank monostort Azerbajdzsánnak. S vele együtt 121 hegyi-karabahi települést a rövid, hathetes, de annál véresebb újabb háború győztesének. Sírtak, mert attól tartanak, hogy az azeriek elpusztítják múltjuk kultikus helyszínét, esetleg újra fegyverraktárnak, vagy istállónak rendezik be.
Az örmény–azeri konfliktust lezáró szerződés értelmében orosz katonák biztosítják a térségben a fegyvernyugvást. Azért az oroszok, mert ők tudták kikényszeríteni a megállapodást. Ezzel a feladattal Moszkva mellett az Egyesült Államokat és Franciaországot bízta meg az EBESZ, ez utóbbi két állam azonban olyan halvány volt, hogy nem is látszott a folyamatban. Hiába, a hagyomány, az hagyomány, abban a térségben még mindig Oroszországnak van tekintélye.
Orosz tank áll Dadivank udvarán, állig felfegyverzett orosz katonák vigyáznak az épületre, de majd később a vallási életet is ők biztosítják a muszlimok fennhatósága alá került keresztény templomokban. Lerombolt, kiégett otthonok, holttestek ezrei, fájdalmas veszteségek – így érkezett el az egyházi újév az örményekhez.
Az advent szó ugyan az eljövetelt jelenti, de idén az örményeknek inkább csak a várakozást. Persze az eljövetelbe vetett hitük rendületlen, ez tartotta meg őket az elmúlt több mint 1700 évben, amióta a hagyomány szerint felvették a kereszt jelét. Olyan szomszédok mellett őrizte meg identitását ez a maroknyi nép, mint a síita Irán, a síita-szunnita kevert lakosságú Azerbajdzsán és a szunnita Törökország. S most mégis tele vannak kétséggel, félelemmel, hogy elvész a múltjuk egy darabja, sőt az első után nem egészen száz évvel egy következő népirtás is eljöhet.
Igaz, az azeriek nem egyenlők a törökökkel, mondta a nyugati hírügynökségeknek a Jerevánból érkezett ortodox pap, amikor megtartotta az utolsó misét Dadivankban, de, emlékeztetett rá, ahogy a múlt század elején Törökország, napjainkban Azerbajdzsán feledkezik majd meg a keresztény kisebbségeknek tett ígéreteiről. Biztos, ami biztos, a kolostorból már korábban elvitték a harangokat, az ikonokat, egyedül az apát maradt ott, hogy legalább a puszta falakra vigyázzon.
A helyzet tehát az, hogy ebben a kétségekkel, gyásszal teli időszakban orosz katonák veszik át a felügyeletet a Hegyi-Karabah harcok sújtotta három megyéjében, amelyek fokozatosan visszakerülnek örmény lakosságukkal együtt Azerbajdzsánhoz. És ahogy az már lenni szokott, a békefenntartással egy időben megkezdődik a háborús bűnök kivizsgálása. Merthogy napjainkban már nincsenek lovagias, férfias, „egy az egy” elleni csaták, ehelyett brutális lefejezésekről, erőszakról, kínzásokról szólnak a harci beszámolók. S ezeket a bűnöket ki kell vizsgálni, hogy a gyászmunkát mindkét nép elvégezhesse, s az igazságszolgáltatás tegye oda a végére a pontot. Az értelmetlenül elvett életet visszaadni nem lehet, de legalább kimondatik a bűnös neve.
Ha van – ha lehet – pozitív hozadéka a hathetes örmény–azeri konfliktusnak, akkor az az, hogy a tűzszüneti megállapodás értelmében folyosót nyitnak az örmények számára Hegyi-Karabahba, illetve az azreiek számára Nahicsevánba, akiknek a jövőben már nem kell Iránon keresztül kerülniük, ha moszlim testvéreiket akarják meglátogatni.
(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2020/49. számában)
