Advent a jégen

Azelőtt még a tél igazi tél volt, sok hóval, jéggel, faggyal. A házak mögötti laposon minden évben hetekre befagyott a víz. Ez lett a gyermekek paradicsoma. Csúszkálással vagy korcsolyázással múlatták az időt. De akkoriban az élet a gyermekek számára nem csupán szórakozásból, játékból állt. Még télen is megvolt a napi feladatuk otthon. Fát behordani, gyújtóst hasogatni, begyújtani, kukoricát morzsolni …

Történt egy szép napon, hogy a nagyanyjuk felszólította őket. Be kell gyújtani a kemencébe, mert bedagasztották a kenyereket, ma sütés lesz. A két lurkó kissé szomorkásan nézett egymásra, mert már a kezükben lógott a korcsolya. Éppen siklani készültek. Messziről jól idehallatszott a többi gyerkőc hahotázása. Vonzotta őket a lapos, de nagyon…

Mit tegyünk, hogy mielőbb mehessünk? Tanakodtak, tanakodtak, s végül arra jutottak, felgyorsítják a kemence felfűtését. Tüzet raktak, s régi, kiszuperált gumicsizmákat dobáltak a kemencébe. Aztán már iszkoltak is elfele. Míg ők önfeledten csúsztak a jégen, nagyanyjuk és édesanyjuk otthon kétségbeesetten-sírva szembesült azzal, hogy bizony rossz fát tettek a tűzre a gyerekek. A csöpp házban iszonyú bűz terjengett. A kemence teljes mértékben használhatatlanná vált. Még szerencse, hogy a harmadik szomszédban is éppen kenyeres nap volt, úgyhogy ott, az ő kemencéjükben megsüthették a család következő hétre való kenyéradagját is. Elvégre a kovászos tészta és a sok munka mégsem veszhet kárba…

Mindebből a két fivér csak annyit vett észre, hogy a kert végéből integetett feléjük a nagymama, talán fenyegetően és valamit mintha még kiáltozott is volna, de azt elverte a gyereksereg zaja. Mint akik jól végezték dolgukat, kifáradva, kipirulva érkeztek haza a nagy játszadozásból. Ami ezután következett, azt nem felejtették el, amíg éltek. Nem az fájt nekik a legjobban, hogy kaptak egy-egy nyaklevest, vagy, hogy egy hétre elvették tőlük a korcsolyát. Sokkal jobban féltek attól, mi lesz, ha a hétvégén apa hazajön a messzi városból, ahol dolgozik és megtudja. Hát ő nem fog velük kesztyűs kézzel bánni, az biztos.

Rettegve várták a péntek estét. Mikor apa megjött, kicsi szívük már a torkukban dobogott. Szemük előtt megjelent a vessző, esetleg a nadrágszíj rémképe. Egyik rosszabb, mint a másik … Ezekkel gyakran ijesztgették őket. Azt a jégen járóját! Fakadt ki apjuk, amikor megtudta, milyen csúnya munkát végeztek. Lehajtott fővel, szégyenkezve álltak előtte és töredelmes vallomás tettek. Bocsánatot is kértek. Apa, szokásától eltérően, most nem kiabált, nem szidta meg őket. Másnap szó nélkül belebújt a kemencébe és lesúrolta a falát. Szinte az egész hétvégéje arra ment el, hogy a kemencét újra üzemképes állapotba hozza. Sokat dolgozott, semmit nem pihent. Tudta, mennyire fontos, hogy a kenyérsütő hely makulátlan legyen. A fiúk pedig valójában most értették meg, hamar munka ritkán jó.

Hogy miért mesélem el ezt a történetet? Mert advent volt éppen. S olyankor nincs harag, nem szabad bántani másokat. Semmilyen értelemben. Az apjuknak is eszébe jutott ez, s az atyai szigorból jócskán visszavett. Nem bántotta fiait se szóval, se tettel, de úgy tudott rájuk nézni azokban a napokban, hogy azt sosem felejtették el. Megtanulták egy életre, a vékony jégen járás nem kifizetődő.

Azt persze nem tudták, nem is sejthették, hogy más is volt még a háttérben. Az idősebb kiimádkozott fiúgyermek volt, a kicsi pedig a ráadás, tündérszép fiúcska. Kiváltságosok, akik három elvesztett kisfiú után érkeztek a családba. Fényt és boldogságot hoztak, s a család, a név továbbélése is biztosított lett általuk.