Add meg nekünk mindennapi illemünket
Használd kérlek a varázsszavakat: kérem, köszönöm, jó napot kívánok, viszontlátásra! Figyelmeztetnék mostanában erre egyre több embert. Szülőként főleg négyéves gyermekemnek próbálom tanítani, hogy nem az akarok vagy a kell nekem szóval fejezzük ki kívánságainkat. Tanárként már dühösebb vagyok, amikor nap, mint nap szinte minden tizenéves emberpalántára rá kell szólni, hogy ne csak úgy odaböfögjön a kommunikációs partner felé pár keresetlen, félbenyelt szót. Felnőtt, intelligens(?) társadalomban élő emberként pedig szó szerint letaglóz és megdöbbent, mennyire kihalóban van az illem bármelyik formája.
Jó magyar emberként megéhezvén, természetesen a lángosárus néni felé vesszük az irányt. Mosolyogva, kellemesen diskurálunk a körülbelül hatvanadik évét taposó hölggyel, miközben ételünk elkészítésén fáradozik. Hirtelen fölémmagasodik egy harmincasnak kinéző öltönyös alak, kicsit talán még oldalra is lök, hogy minden izomtónusával betöltse a teret, majd odaböffenti a néninek: „Két fokhagymásat…”! Nem bírjuk ki, a lángosárussal egyszerre tesszük hozzá a „kérek” szócskát az „úriember” követeléséhez. Ő már addigra nem hall bennünket, félrefordulva rágózik bele az éterbe, majd miután megkapta mindennapi eledelét, köszönet és köszönés nélkül távozik. Összenézünk a lángosos nénivel, minden titkok tudójával.
Ügyfélként ülök a bankban. A húszas évei végét taposó, jólszituált bankár velem szemben, unottan néz rám. „Adja az obcsianszkiját” – hangzik el a felém irányuló parancs a szájából. Kitágult szemekkel pislogok rá, egy halk tessék szó kíséretében nyújtom át az irataimat. Az úr csendben, minden magyarázat nélkül végzi a dolgát, majd visszatolja felém a személyimet, természetesen szavak nélkül.
A kávéházban sem járok jobban. Fiatal csitri lányka jön felvenni a rendelést, a feledékenyeknek jól bevált toll papír kombináció nélkül. Keze szakadt farmerjának zsebében, műszempillás szemeivel pillog, szájában rágó, próbálja felfogni, mit szeretnénk tőle, míg én konstatálom, hogy bizony a szegényes pincéri fizetésből is csak szétszakadt nadrágra telik. A rendelést elrontja. Már nem lepődöm meg.
Sodoma és Gomorában érzem magam, mikor fiatal fodrászlánykák a fejem felett beszélik meg vulgáris szavakkal az aznapi randijukat, mikor diákoktól hallom, hogyan parancsolgatnak a felnőtteknek, mikor férfiak nők előtt vágtatnak be az ajtókon, mikor a lányomtól vagy negyven évvel idősebb emberek jófejség látszatát akarván elérni megtiltják a nénizést és a bácsizást a kisembernek.
Nemrégiben egy neves pszichológus ismerősöm boncolgatta a témát egy beszélgetőesten. Elhangzott a kulcsgondolat: a tisztelettudást az ember otthonról hozza, ott tanulja meg, a természetes közegében, példával megerősítve. Az oktató-nevelő intézményeknek már csak megerősíteni kellene a beépített kódot. Ha maga a felnőtt sem használja a „varázsszavakat”, a gyerektől se várható ez el.
Valahol bizony eltűnt valami. Már csak régi letűnt korból villannak fel a képek, hogy a közemberek is, a fiatalok is tisztességesen, korukhoz és hivatásukhoz megfelelően öltözve léptek ki az utcára. Hogy a férfi kezet csókolt, elsőbbséget adott a nőnek. Valaminemű durvaság van itt kialakulóban, eltűnt egy lovagias kor, mindenki törtet, magáért él, nem a közösségért és ezt tanulja, látja tőlünk egy új generáció. Pedig hiány van. Dicsérni, kérni, köszönni kell(ene), mert valahol ez tesz – tenne minket emberré, és nem utolsósorban egyéniséggé.
Egy munkaebéd során mellém ült egy hatvanas éveiben járó úr. Arca simára borotvált, ősz bajusza finoman ápolt. Inge élre vasalt, öltönye ízléses, kicsit múlt századi divatot idéző. Modoros, úrias, kellemes beszédstílusa azonnal levett a lábamról. Hosszasan diskuráltunk, nem vágott a szavamba, illedelmesen végighallgatott, ő nem sietett sehova. Ráért velem foglalkozni, éreztem, hogy abban az egy órában ott az ő számára hölgy vagyok. Finoman vette ki a kezemből a vizes palackot, közölte, majd ő kiszolgál engem. Az étteremből kifelé menet karon fogott, előre tessékelt, búcsúzásnál meghajolva kezet csókolt. Sokáig néztem még a távolodó ősz hajú ember után. Belesajdult a szívem a gondolatba, mit és kit tesz tönkre a törtető a generációnk.
